Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - SUDÁR BALÁZS: Kőasszonyok, kővitézek... (Kunkovács László: Kőemberek. A sztyeppéi népek ősi hagyatéka)

tán a kunok kezén virágzott fel újra. Hatalmas birodalmuk Közép-Ázsiától a Kárpátokig terjedt, sali, század közepétől a mongol hódításig állt fenn. Ok önálló stílust alakítottak ki: nem csupán derékig, combközépig formázták meg az ősöket, hanem bokáig, sőt talpig. Nagy számban ábrázoltak asszonyokat is, mindig viselősen, mindig jellegzetes fejfedővel. A török népek szoborállító hagyományainak sajátos folytatását jelentik a korai mongol faragások: kínai viseletű, karosszékben üldögélő alakok. A kőemberek állításának hét-nyolcszáz éves kultusza velük ért véget a 14. században. De vajon miért faragták a nomádok oly szorgalmasan e szobrokat (ezernél is több maradt fenn máig)? Erre az egyszerűnek tűnő kérdésre nincs megnyugtató válasz. Egyes kutatók az elhunyt sírja mellé állított bálványoknak tekintették őket, amelyek a legyőzött ellenséget jelképezték. Igen ám, de éppen a győztesnek ne állna emléke? S mire véljük a nyilvánvalóan női alakokat? Lehetnek sírjelek is, csakhogy a közelükben temetkezés nyomait alig sikerült feltárni. S miért tartanak mindig csészét a kezükben? Kunkovács László az „ősök" - kimondatlanul az istenek - portréját sejti bennük. Anynyi bizonyos, hogy a szobrok áldozóhelyként funkcionáltak, az áldozati étel maradéka többször felszínre is került. Egy néprajzi adat jól példázza a hozzájuk fűződő hiedelmeket: Abakán múzeumában a több ezer éves bálvány szájához az őslakosok máig húsdarabokat érintenek egy-egy óvatlan pillanatban, nehogy éhezzen. Talán ezért olyan fontos a csésze: ihasson is a kó'ős. így maga is részt vehet a közösség ünnepségein. Ha e bálványok valóban ősöket, transzcendens figurákat ábrázolnak s nem elhunyt előkelőket, akkor jól magyarázható az egyéni vonások hiánya. Ilyen módon könnyen értelmezhetőek az áldott állapotban lévő női figurák is, ők talán Umaj-anát, az iszlám előtti török mitológia termékenység-istenasszonyát ábrázolják. Akár hősöket, akár égieket ábrázoltak, e szobrok lehettek - Kunkovács szavával élve - a „fűtenger templomai". Nekünk, magyaroknak sem érdektelenek e figurák. A kőszobrok százait maguk után hagyó kunok egy része a mongolok elől hozzánk menekült. Talán itt is állítottak bálványokat, néhány forrás legalábbis alföldi „kun képek"-ről tájékoztat. Meglehet, ezek fából voltak, de a kunok már előző szállásterületükön is készítettek fa kunbabát (néhány megmaradt példány máig is látható a rosztovi múzeumban). Kőszobor azonban eddig a Kárpát-medencéből nem került elő. Meglehet, a türk birodalomból kiszakadó, s azután részint a magyarságba olvadó avarok is ismerték e szokást: legalábbis az ausztriai Klosterneuburgban előkerült avar szoborpár a türk bálványokra emlékeztet. S talán az sem véletlen, hogy a bizánci történetírók rendszerint annak a népnek, a türknek a nevével illetnek minket, akikhez a kőemberek állításának szokása köthető. Mindenesetre fejfákhoz szokott szemünknek nem idegenek e sztyeppéi szobrok. A kőemberek körül máig sok a bizonytalanság, ezért nem könnyű róluk írni. Egyegy jellegzetességet egészen másképp is lehet értelmezni, ahogy a kötet két tanulmányából is kitetszik. Kunkovács László (A kőbálványok igézetében, 9-56. o.) az etnofotós, vizuális antropológus szemével közelít a kőemberekhez, Erdélyi István (Száguldó szarvasok nyomában 65-105. o.) inkább a régész-történész nézőpontjából vizsgálja őket. Kunkovácsot jobban érdeklik a művészi szempontok, az érzelmi töltés, a szubjektivitás, Erdélyi inkább rendszerében szemléli a jelenséget, hűvösebb, tárgyiasabb. A megközelítési mód különbségére, s a belőlük fakadó eltérő magyarázatok illusztrálására jó