Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - SUDÁR BALÁZS: Kőasszonyok, kővitézek... (Kunkovács László: Kőemberek. A sztyeppéi népek ősi hagyatéka)

példa a háromágú fejdíszt viselő női szobrok esete. Kunkovács koronának látja, fénykoszorúnak, s mindjárt magyar néprajzi példát is talál hozzá: a koronás Szűz Máriát. Erdélyi gyakorlatiasabb: szerinte ez annak a füles sapkának a stilizált képe, amelyet később az oroszok tettek közismertté usanka néven. A két tanulmány bővelkedik a fenti példához hasonló, egymásnak - látszólag - ellentmondó magyarázatokban, ez mégis javára válik a kötetnek. Az olvasó részint kicsit beleláthat a műhelytitkokba: mennyire bizonytalan is az, ami az egyik vagy másik nézőpontból egészen biztosnak tűnik. Másrészt, amit itt nem kapunk meg, előkerül ott. Erdélyi István tudománytörténeti áttekintése, rendszerezése nélkül sokkal szegényebb lenne a könyv. Kunkovács írása nélkül pedig sokkal távolabbinak, idegenebbnek éreznénk a bemutatott tárgyat. Bármilyen fontos is a két tanulmány - ezek a téma első magyar nyelvű kifejtései -, háttérbe szorulnak a kötet képanyagához képest. Mert a hangsúly a fényképeken van. Tulajdonképpen képeskönyvet tartunk a kezünkben, amelyben mellesleg bőséges magyarázat is helyet kapott. Kunkovács László nyolc - hét ázsiai és egy ukrajnai - gyűjtőút alkalmával fotózta végig a szobrokat az utóbbi tíz évben (1993-2002). A sok ezer korszerű, részletgazdag felvétel minden bizonnyal jó alapot fog teremteni a későbbi kutatásokhoz. Kunkovács azonban jóval több, mint kiváló szakember. Művész. Nem méricskél, nem vesz kőzetmintát, otthon hagyja a tájolóját. A füvek meg az árnyékok majd eligazítanak. Erősen figyel viszont a környezetre: „...a puszta tárgyaknál fontosabb a használatuk és a közegükbe való beilleszkedésük - inkább élethelyzeteket zártam dobozba fényképezőgépemmel" - írja. A képek válogatása is mutatja komplex látásmódját: két sámánszertartás képei is szerepelnek a könyvben, pedig kőember nincs rajtuk. Éppcsak a tárgyhoz tartozónak érezte őket. Ugyanezért fontosak a tájak, az emberek is. Na és persze az apró ravaszságok: például a látszólag ok nélkül beválogatott nyugat-mongóliai kazak pásztor portréja, akinek vonásaiban, szeme állásában a bizsiktig hajai kőember ábrázatára ismerhetünk rá. A kötet szép példája annak, ahogy a tudomány és a művészet kezet ad egymásnak: szemet gyönyörködtető is, hasznos is. Annak is mond valamit, aki információra vágyik, de az sem csalódik, aki csak a képeket nézegeti. Éppúgy, ahogy Kunkovács László fotóz: értő kézzel („szakszerűen") és szívvel. Munkája tárgya nem közömbös számára. A hátsó borítón - ott, ahol a szerző portréja szokott szerepelni - kedvenc kőembere társaságában látjuk: egy kőember és egy igazi, hús-vér. Ót bizony megigézték a kőbálványok: „Egyvalaki ott áll a síkság közepén, s nem mozdul. Nem mozdul már másfél ezer esztendeje, hiszen ő a kőember, a kőős. Pásztázó szemünk rajta áll meg, hisz nincs más látnivaló. Most veszem észre, hogy nem a közepén van a hatalmas medencének, mégis úgy érezzük, épp oda kellett helyezni a szobrot. Uralja a tájat, ott a világ közepe." Sudár Balázs