Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - SUDÁR BALÁZS: Kőasszonyok, kővitézek... (Kunkovács László: Kőemberek. A sztyeppéi népek ősi hagyatéka)

27 Dobszay László: Jegyzetek a liturgiáról. Új Ember, 2001, cikksorozat; Dobszay László: Gondolkodó füzetek 1-5. Bp., 2002. kiadása folyamatos. Dobszay László: Az esztergomi zsolozsma karácsonyi matutinuma. Bp. 2002; Dobszay László: Zsoltárelmélkedések, zsoltármagyarázatok. Bp., 1997; Dolhai Lajos: Az ókeresztény egyház liturgiája. Bp., Jel 2001; Dolhai Lajos: A liturgia teológiája. Bp., Jel 2002; Mihályi Gilbert: Az egyház liturgikus élete. Tkk Róma, 1980; Radó Polikarp: Az egyházi év. Bp., 1957; Radó Polikarp: Enchiridion liturgicum. Freiburg, Herder, 1961., 1966. I—II. Radó Polikarp: A megújuló istentisztelet. Bp., 1973; Szendrei Janka: A himnusz. Bp., 2000; Szennay András szerk.: Régi és új a liturgia világából. Bp., 1975; Tarjányi Zoltán: Misekalauz. Bp., 2000; Török József, Barsi Balázs, Dobszay László: Katolikus liturgika III. A liturgikus év. Bp., 1999; Török József, Barsi Balázs, Dobszay László: Katolikus liturgika III. A zsolozsma. Bp., 1999; Várnagy Antal: Liturgika. Abaliget, 1993. 28 101. o.: „A zsoltáréneklés és a zsoltárok ismerete hamarosan a klerikusok ismérvévé vált, ahogyan azt egyik pszeudo-damasusi költemény, Leó püspök verse tanúsítja." 29 C. Plini Caecili Secvndi Epistvlarvm libri decem. R. A. B. Mynors Oxonii 1963. X, 96, 7. 30 Idézet a 273-74. oldalakról: „A pápát az sem hagyhatta nyugodni, hogy a császári bazilikák a mártírok halálának okait »elföldeltek«. Ugyanaz a hatalom, amely üldözte és kivégezte a keresztényeket, egyszer csak szentként kezdte dicsőíteni azokat, akiknek megölésére ő maga adott parancsot. ... Ezt lehetett »isteni csodanak« vagy közönséges történelemhamisításnak minősíteni. ... Mintha Konstantin a mártírkultusz »beindításával«, monumentális kereteinek megteremtésével, a császári bőkezűség káprázatos ajándékaival akarta volna kárpótolni az Egyházat úgy, hogy ezáltal a keresztény holokauszt dossziéjának lezárására is kényszeríthette: a véres eseményeket ezután senki se feszegesse." Kőasszonyok, kővitézek... Kunkovács László: Kőemberek. A sztyeppéi népek ősi hagyatéka Erdélyi István bevezetőjével és kísérő tanulmányával. Napút könyvek 3. (Masszi Kiadó, Budapest, 2002) Az eurázsiai sztyeppe fűtengerét kőemberek, kőasszonyok és kővitézek vigyázzák. Egyik-másik jó másfél évezrede lábon dacol az idők viharaival, némelyik földre dőltendöntötten hever, s akad olyan is, amelyik mellig, vállig süppedt a talajba. A szigorú arcú, komor ősapákat és a mosolygós, pocakos ősanyákat néha csak egy-két vonással ábrázolta az egykori mester, máskor felszerelési tárgyaikat, övüket, szablyájukat, kaftánjuk gallérját - ad absurdum tábori széküket (!) - is megörökítették. A megformálás mindig sajátos, egyvalami azonban állandó: a figurák csészét tartanak a kezükben. Kunkovács László kötete az ő világukba vezet. A sztyeppéi nomádok kevés állandó emléket hagytak maguk után, de kőbálványt sokan és sokféle módon faragtak. Méltán híresek például a kora vaskori, 4-5 ezer éves, úgynevezett „szarvasos" kövek, amelyeken hét stilizált agancsos vágtat a napkorong felé. Jelen kötet a pusztai szobrászat emlékei közül a csészét tartó kőembereket mutatja be. (Hegyjáró lelkem könnyen mondaná kőbabának őket, annál is inkább, mivel a baba a török nyelvekben apát jelent.) Efféle szobrokat tudomásunk szerint először a türkök készítettek. Ez a mai Mongólia területén élő nép a 6. század közepétől kezdve két évszázadon keresztül uralta a sztyeppéi országutat, hatalmát Mandzsúriától a Fekete-tengerig terjesztette ki. A türköket a szintén török nyelvű ujgurok követték, akik elődeik számos szokását átvették, így a kőoszlopok állítását is. Alig százévnyi fennállás után azonban az ő csillaguk is leáldozott. A szoborfaragás hagyománya azu-