Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - GÁSPÁR DOROTTY: A Koszorúk és epigrammák (Sághy Marianne: Versek és vértanúk. A római mártírkultusz Damasus pápa korában 366-384)

kás így mondani, ez mégis tévedés.

18 Csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, akkor is az ariánus nikomédiai

19 Eusebius által megkeresztelve.

20 Tehát aktív idejében, bár keresztény szimpatizáns, a szó igazi értelmében még nem keresztény. A gazdaggá tett Róma azonban soha nem vált a császárok szemében múzeummá, amint ezt a 27. oldalon olvashatjuk. Róma Roma aeterna volt és maradt, a legitimitás záloga.

21 Constantinus magasztalására, többek között, az alábbiakat írja: „A konstantini fordulat nemcsak a vallásgyakorlat »szinpadat« változtatta meg egy csapásra, hanem keresztény képzeletvilágot is" (sic! 34. o.). A pongyola fogalmazáson túl is megállapítható, hogy ez az állítás nem igaz. A vallásgyakorlatot nem változtatta meg Constantinus. A vallásgyakorlat lényege és célja az Isten dicsőítése és a hívek megszentelése. Ennek kötött formái voltak és vannak. Constantinusnak viszont semmi köze nem volt a vallásgyakorlathoz, már csak azért sem, mert alig volt fogalma arról, mi a keresztény vallás. Ilyen mondatok sokaságát olvasva, az a gyanú ébred az olvasóban, hogy a szerző akár pongyolaságból, akár tudatosan, de mindenképpen ferdít. Képzeletvilág? Az egyes embernek van képzeletvilága. A kereszténység vallás nem képzeletvilág. Azt is meg kell írnom, hogy az ilyen mondatok jegyzetelve vannak. A hivatkozott művekből jó néhányat magam is olvastam. Feltűnt, hogy ilyen megállapításokra nem emlékszem. Ezeket újra elővettem, és még másokat is. Megnéztem az idézett oldalakat. Nem tartalmazták a szerző megállapításait. A téma megegyezett, de a következtetés már nem. Természetes dolog, hogy az ember továbbgondolja az olvasottakat, de akkor nem a továbbgondoláshoz teszi a jegyzetszámot. Vajon mi a helyzet a nem ellenőrzött hivatkozásokkal? Tartsuk hiteltelennek, amit ír? Vagy inkább az volt a célja, hogy felvázoljon egy liberális egyházképet? És így bomlasszon? Ki tudja? Térjünk vissza Constantinushoz és utódaihoz! Azt írja Sághy Marianne, hogy „Konstantin és utódai távolról sem saját vallásos meggyőződésüket akarták rákényszeríteni az egyházakra, azt kívánták, hogy a keresztény vezetők végre egyezségre jussanak az igaz hit felől." (40. o.). Sommás megállapítás, amelynek van ugyan igazságtartalma, de azért nem ennyire szimpatikus a császárok magatartása. Vitathatatlan, hogy az egység nagyon fontos, ezért a császárok kérlelhetetlenül törekedtek rá, kivétel nélkül. A társadalmi egység megléte már évszázadok óta követelmény a Római Birodalomban, amelyhez még egy egységes etikai kódex megkövetelése is hozzájárult. Ez utóbbi azonban a kereszténység elismerésével (religio licita) és gyakorlásával meginogni látszott. Ez az a pont, ahol Constantinus azt várhatta és remélhette, hogy vallási vonatkozásban a kereszténység egységet ad, és meg is tartja ezt az egységet. A hitviták rendbontásnak számítottak a Római Birodalomban. így Constantinus mint császár, miután megkérték, vette a bátorságot, hogy zsinatot hívjon össze, és ott elnököljön. Ez a tette mutatja igazán, hogy fogalma sem volt a kereszténységről. O mint római ember és római császár járt el, ahol a római a lényeg. Tette eredményezett egy új problémát, méghozzá azt a kérdést: ki kinek tartozik engedelmességgel? A császár engedelmeskedik az egyházi elöljárónak, vagy az egyházi elöljáró engedelmeskedik a császárnak? E kérdésben ellentétesen foglalt állást az ortodoxia és az arianizmus. Míg az ortodoxia az egyházi elöljáró elsőbbségét vallotta, addig az arianizmus ezt fordítva hirdette. A vadul ariánuspárti II. Constantius - érvényesítve ezt az elvet - egyáltalán nem bánt