Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Figyelő - IFJ. FABINY TIBOR: Keresztolvasatok (Paul Ricoeur-André Lacocque: Bibliai gondolkodás)

veg jelentése tehát nem statikus dolog, hanem „minden alkalommal esemény, mely egy sajátos metszéspontban születik meg" (8. o.). Ebből következik, hogy „az értelmezés folyamata nem a forrásszöveg puszta helyreállítását, aktualizáló megismétlését jelenti, hanem sokkal inkább a minta újrafeltalálását, újraalakítását, újratájolását." (uo.) A szövegnek sajátos pályája (trajectoire) van, ami magából a szövegből ered. Ha a szöveg hatása áll érdeklődésünk homlokterében, akkor a szöveg és az élő közösség kapcsolata is azonnal fontossá válik. „A szöveg végső soron a közösségnek köszönhetően, a közösség használatára, a célból létezik, hogy a közösségnek formát adjon." (11. o.) így az Ószövetség szövegét Izrael népe újra és újra aktualizálta, s ezáltal a szöveg új beszéddé válhatott. A szerzők ezért a 16. század reformátori elvét, a sola scriptura formulát hermeneutikai szempontból tarthatatlannak vélik, mondván, ha a szöveget elszakítják az élő közösség kötelékétől, a hagyománytól, akkor az „boncolásra váró halott könyvvé" zsugorodik. A történetkritika és a kánonkritika egyaránt korlátozni kívánja a jelentés gazdagságát. Itt meg kell jegyeznünk, hogy véleményünk szerint a szerzőknek csak akkor van igaza, ha a sola scriptura merev formai szemponttá válik. Walter Mostert mutatott rá, hogy Luther hermeneutikájában a sola scriptura mennyire gazdag tartalmi szempontként érvényesülhetett. (Hermeneutikai Füzetek 9.) Ricoeur és Lacocque számára a szöveg dinamikája a lényeges: „Az írott szövegről van szó, melyet az olvasás hagyománya újraalakítva, újraelevenítve művé szőtt". (10. o.) A háttér és az előtér viszonyában az előtér meghaladja a hátteret. Ám a fent jellemzett szövegdinamizmus nemcsak az Ószövetség könyveire jellemző, hanem az Ószövetség és az Újszövetség kapcsolatára is. A szövegnek az Ószövetségben megkezdett pályája az első korpuszon kívül a második korpuszban is követhető. Az Újszövetség az Ószövetség újraértelmezése, beteljesítése.* Ez alapvetően a tipológiai szemlélet lényege (12. o.). A szerzők a könyvükben javasolt hermeneutikai „zsidó-keresztény" eljárásnak nevezik, amely a keresztény olvasatot nem behelyettesítésnek tekinti, hanem a zsidó olvasat „alternatívájának". Végezetül a szöveg többértelműsége is kiemelkedő módszertani szempont: „a befogadástörténetre figyelő hermeneutika... a szöveg egyszerűsíthetetlen többértelműségét tiszteli". Egy szöveget több szinten lehet olvasni, az olvasó a szövegben találja magát. (Vö. Umberto Eco és Ulrich Körtner: Lector in fabula.) Ennek az olvasási-értelmezési módszernek a legtalálóbb példája a * A biblikus gondolkodásról szólván nagyon óvatosnak kell lennünk: ezer párhuzam sem födi el azt a mély különbséget, amely a keresztyén és a zsidó gondolkodás között feszül. Egy vallásnak lehet éppen szent könyve, attól azonban még nem föltétlenül könywallás: íme a lehetséges pont, ahol a keresztyénség akár az iszlámtól - itt főleg a szunnita ágra gondolunk -, akár a zsidóságtól alaposan eltérhet. Mózessel és Mohameddel könyvet küld az Isten, míg az Újszövetségben egy személyt küld: az Üdvözítőt. Az Ószövetség és a Korán története könyv a könyvben történet, míg az Újszövetségben az egyszülöttet, a testet öltött Igét látjuk: a könyv szerepe pusztán technikai. Fel lehet ugyan hozni, hogy az Ószövetség afféle hatalmas „fejlődésregény", csakhogy a minőségi váltás elmaradt: a zsidóság számára szükségképpen a Tóra áll a középpontban. Summázva: az a benyomásunk, hogy a francia szerzőpáros - egy nyelv, egy hagyomány, egy kifejezési mód bűvöletében - csak részben érzékeli az ó- és az újszövetségi gondolkodás közti lényegi eltérést. (Itt is hangsúlyozzuk, hogy nagyon oda kellene figyelni a misztériumvallások és a keresztyénség kapcsolatára vagy a buddhizmus és a keresztyénség közti - a háttérgondolkodás különbsége ellenére is szembetűnő - párhuzamosságra.) - a szerk.