Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - Fanny de Sivers írásai

Isztambul elővárosában van egy érdekes nagy mecset,* ahova rendszeresen visznek turistákat is. Oszi kora reggel volt, az emberek nyüzsögtek kint a piactéren, a nap a magas ablakokon keresztül a barnapiros szőnyegekkel borított helyiségbe vetette sugarait. Csaknem egyedül voltam, mindössze néhány helybeli térdepelt a fal mellett. Szinte önkéntelenül letérdeltem. Mélységes békesség öntötte el a lelkem. Ösztönösen érzékeltem, hogy ezen a helyen sokan találtak kapcsolatot Istennel. „Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké!" Az építményekhez hasonlóan az ereklyék is hordoznak valamilyen láthatatlan részt az egyénből, akihez tartoznak. A szó a latin reliquia-ból származik, ami azt jelenti: hátramaradt. A temetők például tele vannak relikviákkal, melyek az eltávozottat juttatják eszünkbe, azokat, akiket ismertünk és szerettünk, s akiket tisztelünk. Ha hiszünk abban, hogy az élet örök, s hogy a halott nem úgy halott, amint látszik, akkor imádkozunk mellettük. Az ereklyék jelek, melyeket Isten azért hagyott ránk, hogy segítsen bennünket elgondolkodni. Azt kell, hogy eszünkbe idézzék, a halál ideje véget ér a feltámadással. S a feltámadásban testet ölt minden, ami bennünk és körülöttünk anyagi. A katolikus országokban az ereklyekultusz fontos helyet foglal el a szentekkel való kapcsolattartásban. Néhol ez fetisizmussá alakult, amely pogány szokásokra és hiedelmekre emlékeztet. Tárgyakat árulnak, amelyek érintették ennek vagy annak a szentnek a koporsóját, vagy olyan ruhadarabokat, amelyeknek valamilyen szerepük volt a szent életében. Nehéz meghatározni, hol húzódik a határ az őszinte tisztelet és az eltúlzott vagy egészségtelen ragaszkodás között. Láttam egyszer Jeruzsálemben, Pilátus udvarában, ahol Jézus fejére tették a töviskoronát, egy öreg, szegényesen öltözött asszonyt egy nagy műanyag szatyorral, amelyben tucatnyi színes fonálgombolyag volt. Tízperceken át húzogatta a szatyort ide-oda a köveken. Egy racionalista gyerekesnek tarthatja az ilyesmit. Elképzelhető azonban, hogy pulóverkötés közben fel-felrémlettek az asszony előtt azok a széles, piros kövek Pilátus udvarában, melyeken Jézus átment. S ez az emlék imára hív. Úgyhogy az asszony tettének mély értelmű következménye lehet. A keresztény gondolkodásnak nem szabadna elválasztania a szellemit az anyagitól. A megtestesülés megfelel Isten akaratának. Pascal Gondolatok című művében (250. gondolat) javasolja a „külsőleges" - letérdelés, imamondás stb. - egyesítését a „belsőlegessel", s úgy véli, hogy a külsőlegestől segítséget várni babona, s ha az ember nem akarja ezt egyesíteni a belsőlegessel, az gőgösség. Úgy hiszem, hogy a gondolatok és az emlékek is gazdagíthatják az ereklyék körét. Ha elnéz az ember egy képet, melyet meghalt barátja szeretett, vagy meghallgat egy zenedarabot, melynek a másik örülni tudott, ezek a momentumok is részét képezik az ő ittlétének. Párizsban kószálva megállhat az ember például a IV. Henrik nevét viselő gimnázium előtt, s eszébe idézheti, hogy egykor itt volt eltemetve a város védőszentje, Genovéva, akinek testét a forradalom idején a Szajna túlsó partján elégették. A montmartre-i dombon pedig a kis 12. századi Péter-templomban, amely néhány tucat mé* Az Eyüp-dzsámi. - a szerk.