Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: A bárd éle

i Corpus euangehcorum nevetnem kell, bár nem igazán jóízű a nevetés. Az ember pedig utánunk ered. Megállunk. A fiam rámosolyog; akkor megijed, villámgyorsan menekül. Mi pedig visszafordulunk az istentiszteletre. A szoba fullasztó. Az oroszok nem szeretik a szellőztetést: ezért nemcsak a levegő állott, hanem a falak is nyirkosabbak. Az orosz ember bírja ugyan a hideget, de retteg is tőle. A nyár pedig rövid, így a vérükben van a zárkózás, a csukaszkodás. Tizenhármán vagyunk a szobában. Szakad rólam a víz. Csodálom és szánom a lelkészt, aki Luther-kabátban prédikál. Istentisztelet után bevallja, egy ízben előfordult vele - itt, Gromovoban -, hogy meg kellett szakítania a szertartást. Ki kellett mennie néhány percre, hogy friss - vagy legalább frissebb - levegőt szívjon. A háziasszony hetven felé jár. Kedves, jószívű, természetes. Mondják, komisz élete volt. A férje - nyugodjon - valami vadállat lehetett: ivott, ütött, ivott, ütött. Egy alkalommal - talán éppen verés után - a férfi elment hazulról, az asszony pedig imádkozott: szabadítsa már meg az Isten. A férfit akkor megütötte az áram, meghalt. Az asszony pedig belépett az újonnan alakult egyházközségbe: hiszen az Isten meghallgatta. Súlyos történet: kezünket a szánkra tesszük; de nincs bennünk fölény, nincs bennünk szörnyülködés. A természet szépsége képes ellensúlyozni a szegénység, gyakran a züllöttség képeit. A Vörös Hadsereg gyakorlatainak vége, szabadon és sokat kirándulunk. Ahol szelíd rózsa virít az erdőben, tudjuk: porosz tanya állt ott. Másutt sűrű zanótban sírkövek. Nagyon a szívemhez nőtt ez a lapos, sík vidék: messzire nyúló, északi erdőivel, szelíden kanyargó, dús folyóival, amelyek - meleg lévén a nyár - fürdésre, úszásra csábítanak. A túlsó parton aztán vadmálnát szedünk. Eszembe jut az Anyegin. És a napnyugták! A rét a szemhatárig nyúlik, de sűrűn megszakítják az erdőfoltok. István szénát kaszál, én mímelem, hogy gyűjtök: gyönyörködöm a vadvirágban, a lemenő napban. Két erdőfolt között - nagymessze - templomtorony. Egyetlenegy. Nem úgy, mint nálunk a Bakonyalján: ha kimegyek a határba, ötöt is megszámolok. De itt mások az arányok, a távolságok. Igaz, látszik a közelben egy szép, vörös téglás vízimalom, amely ma is áll: szerencsésebbnek bizonyult, mint a templomaink. Sokat járunk lovas kocsival: úttalan utakon, sűrű erdőben. Szúnyogok, pőcsikek, bögölyök felhői. Mégis, mindent megér az erdei tó: ahogy a nyírfák tükröződnek benne, s tavirózsák ringatóznak. Csónakázunk a Gilgén, aztán letérünk az egyik mellékágra. Jégmadár, szürkegém, vadkacsa özönje. Aztán az őserdő: a fák mocsárban, ingoványban. Remélem, hogy fölverünk egy jávorszarvast, de csak a nyomát látjuk, ahogy a fűben feküdt. Be kell érnem egy úszó hóddal. Visszajövet meglátogatjuk Oleget. A Gilge partján hatalmas tanyaépület áll: egykor két német család lakott benne. Most öten élnek itt: a férfi, az asszony, a három gyerek. Az épület azonban túl nagy: egyik fele nincs is berendezve, a másik felében valami csatatér, valami bájos orosz rendetlenség.