Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: A bárd éle

Ott állunk előtte. Klinkertégla, üveg, kifliszerű alaprajz. A torony középen: jelzi, hogy hivatalok között van a templomtér. Fölkeressük. Kissé legyezőre hasonlít, az oltár fele szűkül. A bútorzat - padok, oltár, alacsony szószék - talán fenyő. A legyező szétnyíló végén karzat. Szemben, az oltár mögötti keskenyebb fal teljes egészében tejüveg: keresztyén jelképekkel díszítve. Legújabbkori német templom. Testvérei nagy számban láthatóak Tarcsafürdőtől az Északi-tengerig. Gépiessé váló jóakarat műve: van benne valami steril, valami profi. Vasárnaponként hatvanan látogatják. Az udvaron virágágyások: nyílnak a rózsák. Az orosz kapál, a német fizet és az Úr adja a növekedést. (Megítéljük a cinizmust, de lám, milyen könnyen fertőz: provokálja a történelem. S nem rokonszenves ugyan, de kevésbé kártékony, mint a hisztéria.) Itt szolgál az esperes. Egy-két lelkész segíti: kezdő nyugdíjasok Németországból. Hátrahagyván családjukat, eljönnek pár évre. Az is előfordul, hogy polgári szolgálatos érkezik: sokat tud segíteni. Építkezések, szeretetotthonok, segélyek, alkalmak, gyülekezeti kapcsolatok: adminisztráció, adminisztráció. Az egyház szervezete részben más, mint nálunk. Formájában missziói jellegű. Az egész kalinyingrádi körzetben öt parókus lelkész működik. Az egyházközségek száma negyven körül van. A lelkészek sorrajárják a gyülekezeteket, ötöt, hatot, hetet. Filiáról, szórványról bajosan lehet beszélni. Egy tizenöt-húsz lelkes kis csoport már egyházközség, elnökkel, presbitériummal - amit errefelé szovjetnek mondanak. Templomuk többnyire nincsen, leginkább magánházaknál gyűlnek össze. Az orosz törvényhozás lehetővé tette ugyan, hogy az egyház visszaigényelje elrabolt templomait, de a kalinyingrádi körzetben a templomok jó része megsemmisült. Részben a háborúban, részben utána. Romok sorakoznak faluról falura, árva templomtornyok merednek az égre. Rendbetételük hatalmas összeg volna, s mivel a gyülekezetek is eltűntek - vagy szobányi emberré zsugorodtak -, nem is erőlteti senki. Aztán ott van az orosz logika - nekünk, magyaroknak inkább román változataiban ismerős -: a templomot első renden az ortodox egyház igényelheti „vissza", s ha ő nem nyúl érte, jöhetnek mások, köztük az eredeti gazda. A bizánci egyház azonban szegény, hívei nagyrészt mozdíthatatlanok: a romokat pedig benövi a fű. A német pénz mégis lehetővé tette, hogy az evangélikusok ne csak visszaszerezzenek, de - legalább nagyjából - helyre is állítsanak néhány szentegyházat. Ennek köszönhetjük, hogy Luther legkisebb leánya - Margarethe - egy ma is működő templomunkban nyugszik Gvardejszkojéban (egykori neve: Mühlhausen), Kalinyingrádtól délkeletre.* * A környék legismertebb nőalakja mégsem ő, hanem Anke von Taraw - a magyar műfordításban Tharaui Annus -, egy sodró erejű - az egész német nyelvterületen ismert, többször megzenésített - esküvői vers hősnője. Költőjét - Simon Dachot - temetési énekéről ismeri a magyar egyház: Istenfélők, mily boldogok vagytok... Anke-Annus pap leánya volt, vagy nyolcvan évvel Luther Margarethe után, de a tharaui templomot - az egykori esküvő színhelyét - már hiába keressük. A "7