Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: A bárd éle

A pénz azonban kétértelmű eszköz. Thuránszky lelkész markáns véleményt képvisel: az észak-elbai egyház nagyot hibázott, amikor a missziót és a jótékonykodást - mechanikusan - összekapcsolta. Tegyük hozzá: olyan hibáról - vagy bűnről - van szó, amit a jóléti egyházak - akár jóhiszeműségből, akár kényelemszeretetből, akár saját lelkiismeretük megnyugtatására - sorozatosan követnek el. Eszembe jut, amit egy kairói magyar idegenvezető mondott: Az emberek ugyan nem rosszak, de nagyon szegények. Nem szabad őket kísértésbe vinni. - S megértjük ugyan a jóléti egyház helyzetét, de kétségtelen, hogy botrány, amikor a keresztyénség pusztán fedőnév, amit csekkekre és szeretetcsomagokra pecsételnek. Bajosan forgathatjuk a szemünket, mondván, hogy Isten a szívek vizsgálója: bármily hálátlan szerep, bizonyos határig nekünk magunknak is kell a szíveket vizsgálnunk. A jóléti német és a posztszovjet orosz társadalom között rettenetes a különbség. S ezzel a kijelentéssel korántsem a németeket tömjénezzük: irántuk táplált érzelmeink módfelett ellentmondásosak s egyáltalán nem jósolunk Németországnak fényes jövőt. Csupán arról van szó - igyekszünk szalonképesen fogalmazni -, hogy a modern polgári társadalom szokásos pénzügyi erkölcse Oroszországban kiforratlan, s az emberek nagyon szegények. A szegény ember pedig - így mondták egykor - rossz ember: könnyen megtanulja, hogy egészen jó üzlet missziói egyházközséget alapítani vagy legalább elöl ülni ott. Jön a pénz, jön a csomag, aztán megosztoznak. Németországban pedig vakarják a fejüket, mert baj van: fölszívódik a márka, elgurul az euró, egyre nő a hiány. Emitt a gyülekezetekben súsárlás, gyűlölség, féltékenység: ugyan ki mekkorát markolt. A Sátán megtalálja a módját: nem az önhittség, nem a fanatizmus mérgezi a kis csoportokat - mint komfortosabb tájakon -, csupán a javak, a szétosztható javak. Elhagyjuk Königsberg-Kalinyingrádot s északkelet felé haladunk. Százhúsz kilométer. Mindenütt az összeomlás: a szovjet mezőgazdaság sohasem volt - sohasem lehetett erős; de a kolhozok és a szovhozok mégis kihasználhatták a táblás, nagyüzemi gazdálkodás előnyeit. Most - az embereknek nincs pénze, legtöbbjükből hiányzik a vállalkozói készség; a természet pedig lassan visszahódítja, ami az övé. Rét, legelő, mező, rét, legelő, mező. Itt is, ott is tehenek legelésznek: feketetarkák. Vidéken aki ember, tehenet tart: teje, borja mégis megélhetés. Igaz, a felvásárlók keveset fizetnek: egy liter tejért húsz forintnak megfelelő összeget - míg az élelmiszerárak itt is 80-90%-át teszik a magyarországiaknak. A szemnek szép a vadvirág. A szemnek nem hiányzik kukoricatábla, krumpliföld, cukorrépa: mi utazók vagyunk. Dús a fű, mert gyakran esik. Pipacs, buzogány, nád van előttünk. Meg vadrózsa. S számtalan giz-gaz, aminek a nevét sem tudom. Mindenütt erdősávok, erdők - éger, nyír, fenyő - tarkítják a képet, de azért végtelen a mező, s újra meg újra feltűnnek a gólyák: fűben vagy levegőben. Darucsapat sétál, megállunk. Hatalmas madarak: közel embermagasság. Elkérem a távcsövet, számolom őket, ötvenig jutok. Közben röpdösnek is. Jól látszik szép kis bóbitájuk meg a hatalmas farktollak. Talán gyűjthetnénk darutollat, de minek riasszuk meg őket? Megyünk tovább.