Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - NÉMETH ZOLTÁN: „Mi haszna is, mi haszna?" (Heinz Zahrnt: Mire jó a kereszténység?)

idézet vagy gondolatmenet hátterét, kiváltó okát is. Szellemi ellenfeleinek szinte a bőrébe bújik, velük szinte maradéktalanul azonosulni látszik, olyannyira, hogy az olvasó már-már a behódolás szélén áll, mikor a magára vett bőrből hirtelen előugrik Zahrnt, és nemes egyszerűséggel - ugyanakkor az éppen szóban forgó gondolkodó iránt tanúsított maximális tisztelettel - a gondolatmenet hibájára bök. Amilyen szeretettel bánik az olvasóval, olyan szeretettel bánik szellemi ellenfeleivel. Megérti őket. Megérti amit gondoltak, és megérti - és megérteti! - miért gondolták úgy. Zahrnt szereti és szeretni tanítja az ellenfelet, a másként gondolkodót. Nem ellenfeleivel vívott párbajban látjuk őt, hanem séta közben beléjük karolva, beszélgetve. Zahrnt tolmácsolásában még Marx mogorva ateizmusa is mosolyogni látszik, de legalábbis barátságosabb arcot ölt, igaz, számunkra talán már az azóta eltelt idő is lágyítja zord vonásait. Alapmű azért is, mert a mai ember gondolkodásmódját, kérdésfeltevését alapul véve ismerteti a keresztyén hit tartalmát. Ugyanakkor amit és ahogyan ír, az messze több és mélyebb egyszerű ismertetésnél. Könyvének azon lapjai, ahol saját hitvallása szólal meg, egyenesen felmelegítik az olvasó lelkét. Nemcsak ismerteti a hitet, de ébreszti is. A könyv a nem keresztyén, nem hívő vagy egyenesen istentagadó felé nem a direkt misszió szándékával közelít, hanem azt igyekszik feltárni előtte, mi is az valójában, amiről a keresztyén hit tartalmát elutasító ember lemond. Aki nemet mond a keresztyénségre, az a legkevesebb, hogy tisztában legyen - tisztában lehessen - azzal, mitől is búcsúzik. Valóban, ennyivel mindenképpen tartozik a teológia Istennek, embernek egyaránt. Egy ilyen végső, mondhatni utolsó szembesítés még rádöbbentheti az embert: olyasmiről készül lemondani, amiről annak érdekében, hogy az ember valóban ember lehessen, lemondani nem szabad. Zahrnt vallja, hogy ha Isten megszűnik Istennek lenni, ha Isten nincs többé az ember számára, akkor az ember is megszűnik embernek lenni, mert ember voltát, emberségének karakterét teremtőjével és gondviselőjével való viszonylatából nyeri. Ahogy a mai fiatal lelkésznemzedék szolgálata leginkább abból fog állni az elkövetkező évtizedekben, hogy eltemesse gyülekezeteinket, úgy a teológia is egyfajta hospice-teológia kell, hogy legyen, amely a keresztyén hit tartalmával kíséri az Istentől és önmagától egyre távolodó embert, ameddig csak az a teológia számára még kísérhető és megszólítható. Más magatartás nem lenne méltó a teológiához, nem lenne tisztességes az emberrel szemben, de - leginkább - nem lenne összhangban az emberhez a Biblia tanúsága alapján végsőkig ragaszkodó Isten szeretetével. Nagy kísértése van most a hisztériának, a pánikba esésnek, a vészharangok kongatásának, a missziónak nevezett látványos pótcselekvéseknek, ítélettel és kárhozattál való fenyegetőzésnek. Lehet, hogy a teológia, az egyház és egyáltalán a keresztyénség legnagyobb feladata most az, hogy a jelen körülmények között a szó legmélyebb és legnemesebb értelmében megőrizze a nyugalmát, azt a nyugalmat, amelyből hitelesen szólalhat meg egy egyre hisztérikusabbá váló világban a „jöjjetek énhozzám mindnyájan, és én megnyugvást adok néktek" jézusi üzenete. Ebben az önmaga, az ember és a teremtett világ számára őrzött nyugalomban azonban a teológiának, egyháznak, keresztyénségnek tudnia kell, hogy a tékozló fiát hazaváró és a hazatérőnek elébe szaladó apai szeretet vélhetően kevés lesz a 21. században. Ha belső görcseitől szabadult nyugalommal is, az ügy komolyságához illő méltósággal is, de az apának fia, a