Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - NÉMETH ZOLTÁN: „Mi haszna is, mi haszna?" (Heinz Zahrnt: Mire jó a kereszténység?)

zsigerileg kicserélt, „életre ítélt" Boldi papa-Zsóka mama látogatására. A Múlt elmosódott, az öregek már nem emlékeznek a történtekre, viszont a két fiatalt - Lidit és Illést - azonnal szívükbe fogadják. Frici-Mici „bűnhődése" most válik teljessé. Egész életformájuk kudarcával kell szembenézniök. Egy rikkancs újságot hoz: „Az állam elhalása!... Rendkívüli kiadás!..." Ok egymásnak esnek: a vagyon immáron végleg kicsúszott a kezük közül! Oda a jólét, a málvölgyi villa! - elúszik alóluk jól megtervezett életük (megszűnik a hivatal; Boldi papa milliói pedig „állami zár alatt"; a zárlatot feloldani „államelhalás után"? - reménytelen!). Ok a viszály szellemében éltek; hétköznapi érdekeik foglyai voltak, testük-lelkük az enyészeté. Boldi-Zsóka, Illés-Lidi kapcsolata viszont az egymást segítő-áldó szeretetre épül, így ők glóriával lépik át a mélység csapdáit. Boldi papa „hagyatéka" a fiatalok fejére adott áldás: „Ha így összefogódzva maradtok, viharokat téptek ki tövestől, mert szeretitek egymást, ahogy a szeretni-mulasztók elmulasztják". Ok négyen hisznek a szeretet erejében, szívük tiszta „az érdekek mocskától" - ezért valóban diadalt vesznek a halálon!... Hát mégis működik „az isteni igazságszolgáltatás" a modern drámában is? Az abszurd eszközeivel megjelenített világból is van kiút? Az „életre ítélt" öregek prolongált szenvedése árán az unokák nemzedéke „élet-elixírhez" jut: a megtartó szeretet fontosságának felismeréséhez. G. Komoróczy Emőke „Mi haszna is, mi haszna?" Heinz Zahrnt: Mire jó a kereszténység? (Luther Kiadó, Budapest, 2002.) Alapmű, szokták mondani. Ha olvastuk, egyetértően bólogatunk. Ha nem, fogadalmat teszünk magunkban a szóban forgó mű mielőbbi elolvasására. Úgy gondolom, Zahrnt könyve méltán érdemli az említett jelzőt. Több szempontból is. Alapmű azért, mert közérthető nyelven, szemléletesen teologizál. Lehozza a teológiát az égből a földre, nemcsak nyelvezetében, de tartalmában is. A teológia részesévé teszi az olvasót, méghozzá nagy tapintattal, finoman, szinte észrevétlenül. A dogmatika gyakran elvontnak, száraznak, élettelennek bélyegzett tételei Istenről, Jézusról, a Bibliáról, egy izgalmas regény cselekményévé válnak a szerző kezében. Zahrnt számára - és az olvasó számára is, ha kész azonosulni - úgy hullámzik, lüktet, mozog és él Isten nemzedékeket és évszázadokat átfogó ügye, története az emberrel, mint egy soha véget nem érő családregény. Ami Isten ügyét az emberrel az ember számára ilyen elevenné, regényessé teszi, az Zahrntot idézve talán így fogalmazható meg: Isten nem változik, de változik a róla alkotott kép. Alapmű az előttünk fekvő könyv azért is, mert bár számtalan hivatkozással él és komoly gondolkodók egész sorát vonultatja fel, a személyeket és témába vágó gondolataikat nem tekinti mindenki által ismertnek. Nemcsak idéz - például a keresztyénség nagy bírálóitól vagy az ateista teológusoktól -, hanem megmutatja nekünk az adott