Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „Boldogság-bohózat" az ezredfordulón (Határ Győző: Hamu a mamumondó)

„örömlátogatás" színjátéka, de még a karácsonyesti „szeretetvacsora" is, ahol a pompás ételek-italok után „boldogság-pirulákat" osztanak mindenkinek, a két öregnek is. Gál Illés „boldogság-ellenőr" és Tündi, a gondozónő szintén hivatalos a nagy bulira; épp az utóbbi hozza el a hőn áhított szalmazsákot. Mikor a hangulat felforrósodik, s rózsaeső hull alá a mennyezetről, a két öreg is táncra perdül, amúgy öregesen (bemutatván, hogyan járták egykoron a pálca-táncot!). De annál keservesebb a „kijózanodásuk": éjfél után, hálókamrácskájukba visszahúzódva, egyszerre kilátástalannak érzik sorsukat („Visszatérni az Aggfegyházba? /.../ Arra várjunk, hogy beleszédüljünk a lyukba?") Elszánják hát magukat a „szökésre": a „szeretetüzemben" gyógyszer címén kapott és összegyűjtött (placebo) tablettákat porrá törik, vízben feloldják, megölelkezve megisszák: „mondjunk istenhozzádot úgy, mint akik azért nem válnak el..." Megrendítően szép lírai jelenetben búcsúznak egymástól és az Élettől. Határ Győző kitűnő drámai arányérzékére vall, hogy ezt rögtön ellenpontozza is a „józanság" kiábrándító képével. Frici-Mici, rátalálván reggel a két (tetsz)halottra, azonnal értesíti a rendőrséget. Eközben Frici mohón feltépi a szalmazsákot, de csak egy pár katonacsizmát és egy hegedűt talál benne. Az utóbbit dühödten összetöri („hátha a hegedűtestben őrizte az öreg a pénzt?"). A sietve érkező mentő-rendőrök elviszik a tetemeket (mérgezéses tünetek - „de a méregpoharak hiánya és az üvegek eltűnése gyanússá teszi az ügyet"). Gál Illés, aki most halottkémi minőségben jelent meg, a hegedűroncsot veszi szemügyre: „Stradivarius - 500 éves -, milliókat ér!" Ez aztán a sorscsapás Friciék számára! A Papa után csak ennyi maradt? S ez is kámforrá vált? Az események ezután kettős síkon folynak. Kettéosztott színpadon zajlik egyrészt a „bűntárgyalás", másrészt a Kísérleti Kórház halottas műtőjében a boncolás, illetve később a „teljes zsigeri átültetés". A tárgyalást időközönként félbeszakítja a Halottkémi Hivatal szakvéleményt adó referense. Határ Győző tárgyilagosan, minden drámai hevület nélkül, inkább ironikus távolságtartással jeleníti meg a párhuzamos történéseket. A kihallgatáson egyértelműen nyilvánvalóvá válik: a Gonda család közvetlenül nem vétkes: az öregeket nem gyilkolták meg - a szeretet hiánya űzte őket a halálba. A Fősebész megállapítása szerint „májukban-lépükben a boldogság ingertükör-szintje süllyedt mélyre". Mintha a pantomim-műtét az Alvilágban játszódna (minden fekete!), így az újraélesztés mítoszi hátteret kap, s mintegy rájátszik a pokolraszállás-feltámadás képzetkörére. A Gonda szülők pedig mindazért megkapják büntetésüket, amit „gondolatban, szóban és cselekedetben" vétettek. Ugyanis a tárgyalás végén Gál Illés bejelenti: „a nyomozók az egyik szalmazsák tüzetes átkutatásakor két összekötött újságpapírban nagy mennyiségű bankjegyet találtak". Egyelőre zárolták. „Annyira még nem halt el az állam, hogy engedélyezze az örökösödést." Majd megkéri Lidi kezét - aki így elnyeri „jutalmát" azért, mert kritikusan távol tartotta magát a szülők szerepjátszó életformájától. A quasi-happy enddel azonban nem ér véget a darab. Egy bő fél év múltán a Gonda család ismét az Aggmenházba megy a „megifjított",