Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „Boldogság-bohózat" az ezredfordulón (Határ Győző: Hamu a mamumondó)

Credo 200311-2 „Boldogság-bohózat" az ezredfordulón Határ Győző: Hamu a mamumondó (Sírónevető II. k., Aurora Könyvek, München, 1972.) A hatvanas évek végén írt Hamu a mamumondó című „fekete" bohózatában Határ Győző - negatív utópiaként - az ezredforduló viszonyait idézi meg tragikus-megrendítően, ugyanakkor meglepően hitelesen. „Jós-látomása" a kialakuló viszonyokról már-már valósággá vált. Az állam fokozatos elhalásának korszakában vagyunk egy ötvenmilliós óriásvárosban (se Nyugaton, se Keleten, hiszen képzeletében a két szuperhatalom ellentéte már feloldódott!). Az öregeket a rokonság Aggfegyházban tárolja: a nagy-, déd-, ük- és szépszülők hosszú, polcszerű galériákon üldögélnek egy nagy pincehodályban, ahova az eleven napfény csak egy kis rácsos levilágítón szűrődik be. Három egyenruhás társalkodónő rendezi-fegyelmezi őket: Linda kezében tánciskolái ütemverő, Tündinél korbács, Gundinál riasztópisztoly, ha netán valamelyik öregbaba elbóbiskolna, avagy vétene a szabályok ellen. Az óriás terem közepén éjjel-nappal üzemelő hamvasztókemence: ha egyik-másik öreg megszédül, alázuhan - el is ég rögtön, hamvait egy közös gyűjtőtartályba engedik. Mikor aztán a család érdeklődik, kis papírstanicliban viheti is a „mamát-papát". A kegyeletnek itt már, természetesen, nyoma sincs: nemcsak a halál, maga az élet is személytelen, a sok-sok szereplő közül csupán egy-kettőnek van önálló arculata. A többiek „babák". A háromfelvonásos színművet a szerző könyvdrámának szánta (Utószó II. k. 608. o.), mégis olyan pontos, részletes színpadi utasításokkal látja el, hogy bármely nagyszínházunk sikerrel előadhatná (felfigyelvén aktualitására). A darab középpontjában a Gonda család áll, a város egyik „nagymenő" családja. A málvölgyi kormánynegyed csodapalotájában csak kivételes „szeretet-ünnepeken" jut hely a nagyszülőknek. Gonda Frigyes, az Allamrovancsoló Főtanács helyi főnöke az édesanyját, Zsóka mamát, felesége, a „pazarszép" Mici (a „Parádéskurva"-mozgalom elindítója egy reklámcégnél) pedig édesapját, Boldi papát adta be egykoron az Aggmenházba, s ott a két öreg egymásra talált. Azóta is meghitt békességben üldögélnek a „szeretetüzem" boldogság-paradicsomában, s várják a ritka alkalmakat, mikor - három-négy havonta! - gyermekeik s két szeleburdi unokájuk (Lidi, Ödi) megjelennek „boldogság-osztásra", netán hazaviszik őket „könyörlátogatásra". Persze a szülők ezt sem teljesen önzetlenül teszik: Frici sejtése szerint Boldi papa a szalmazsákjában egész vagyont őriz, így minden igyekezete arra irányul, hogy a szalmazsákot megszerezze. Ha kell, akár apósa megmérgezése árán. Mici látszólag felháborodik ezen: „Megmérgezni? Az Apámat? Mi rendes család vagyunk! Amiben ilyesmi nem fordul elő!" Valójában azonban ő is a milliókra spekulál. Természetesen ez „örökzöld" vígjátéki téma Shakespeare, Moliére óta, de míg korábban jókedvűen kacagtunk az ilyen darabokon, most inkább sírásra görbül a szánk. Ugyanis a klasszikus komédiákban szinte mindig „felsül" a cselszövő, s helyreáll az erkölcsi értékrend, a Határ-drámá/k/ban viszont már nem ilyen egyszerűen működik az „isteni igazságszolgáltatás"! Itt a félreszorított-kifosztott öregek legalább olyan keservesen megbűnhődnek, mint kisemmizőik. Minden a látszat kedvéért történik: az