Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - KEVEHÁZI LÁSZLÓ: Túróczy Zoltán életműveIsten embere. Túróczy Zoltán... I—ll.

teológusként hallgattam lTim 4,16. alapján. Ennek témája ennyi volt: „És." Arról szólt, hogy a teológusok élete össze van kötve „és"-sel, mind a tudománnyal, mind a hallgatókkal (II./753. kk.). Igaza van ifj. Fabiny Tibornak, aki ezt írja róla: „Túróczy Zoltán a klasszikus (és nem amai!) értelemben volt karizmatikus igehirdető" (II./627.). Igen, az igehirdetés kegyelmi ajándékát kapta attól, akinek embere volt. - Ehhez csak egy mozzanat. Ismerjük lediktált vagy mások által leírt prédikációit is. Ezek is hatnak máig. Mégis egyszer, amikor írásra kérik, ezt írja: „készséget adott nekem az Isten beszédre, de nem rendelkezem íráskészséggel". (I./230.) A „viva vox" embere volt valóban. Isten embereként az egyház emberévé is lett. Az egyház ügye, kérdése mindig témája volt. Talán még inkább az egyház szolgálata. Ezért beszélt sokszor - az akkor vitatott, feszültségteljes kérdésről - a „megnyílt" és „becsukódott" ajtókról. Szolgálata is olykor végzetesen leszűkülni látszott, máskor távlatosan kinyílt. Szinte sodródott a szolgálatokba akár mint lelkész, akár mint evangélizátor, akár mint püspök. Ezen a téren nem, vagy alig tudott nemet mondani. Mindig és mindent az egyházért - ez volt vezetőelve. Igen, még az Egyezmény aláírásánál is. „...aláírtuk az Egyezményt. Zoltán bácsi meglehetősen elégedett volt, hogy sikerült engedményeket kicsikarnia az államtól. Megkérdeztem (Kovács Géza), megtartja-e ez a rendszer ígéreteit, tiszteletben tartja-e őket? Akkor felfortyant, ami nem voltjellemző rá. Szeme szikrát szórt és ingerülten ezt mondta: Ma meg kellett tenni! - általában nem beszélt indulatosan, de akkor öklével az asztalra csapott. A Rákosival való tárgyalásról ezt mondta: Tudom, hogy bele kell egyeznünk, de nem adtam ingyen. Az egyháznak valamit kapnia kell cserébe. A szolgálat a legfontosabb." (II./ll 11.) Isten embere mégis az útját vállaló ember volt. „Isten nekem olyan természetet adott, amely mindig könnyebben mond igent, mint nemet" (L/205.). De ezt is olvashatjuk - még nyíregyházi korából: „Az utóbbi idők eseményei még nyilvánvalóbbá tették előttem azt, hogy nemigen lehet számítanom arra, hogy az államhatalommal való érintkezésem az egyház érdekeinek megfelelően alakulhasson." Ezért akart „távolabb", helyben maradni. Később mégis átkerült Dunántúlra, aztán az Északi Egyházkerületbe. S amikor itt is gyülekeztek a viharfelhők, akkor nagyon világosan ezt is ki tudta mondani: „A Népköztársaság Elnöki Tanácsának határozatát nem tekintem személyi sérelemnek... egyházi sérelemnek tekintem. Erőszakos beavatkozás ez az egyház önkormányzatába. Épp ezért bármennyire tisztelettel is hajlok meg a törvény előtt, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy én magamat továbbra is az Északi Egyházkerületnek az állam előzetes jóváhagyásával, az egyház törvényei szerint szabadon megválasztott s állami asszisztenciával beiktatott püspökének tekintem" (L/391.). Isten embere így lett megfigyelt ember. Ide tartozik egy már 1947-ben (!) megírt „jelentés": „...nem nagy képességű ember, de törekvő, a volt rendszer hű kiszolgálója" (I./ 185.). S ilyen jelentésekre épült bizalom vagy bizalmatlanság! S indult a sor: „Túróczy Zoltán evangélikus püspök mellé sürgősen épüljön be" - olvasható a BM felszólítása, s a válaszok: „Túróczy intézkedéseit figyelemmel kísérjük" - „személyes dossziét nyitottunk" (L/282.). S talán a legszomorúbb mondat: „Közvetlenül vagyok beépülve"