Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - KEVEHÁZI LÁSZLÓ: Túróczy Zoltán életműveIsten embere. Túróczy Zoltán... I—ll.

jon mindig egyház, és merjen csak egyház maradni. Azok az idők, amelyek egyrészt alkalmat adtak, másrészt rákényszerítettek arra, hogy életemet mérlegre helyezzem, megmutatták azt, hogy életemnek mennyi nehézsége származott abból, hogy ezt az elvi meggyőződésemet szolgálatomban nem érvényesítettem még határozottabban, s elkötelező indítást adtak arra, hogy az egyház szolgája maradjon mindig teljes határozottsággal csak Isten embere." (I./198. kk.) De hogyan lett azzá? „Én rajongásig szeretem evangélikus egyházamat. És mégis azt kell mondanom, hogy amivé lelkileg lettem, azzá nem egyházam által lettem. Pedig olyan családban nevelkedtem, mely emberemlékezet óta mindig papi generációkat adott. Pedig olyan iskolába jártam, mely az egyház emlőjén tartott bennünket. Pedig olyan teológiát végeztem, amelyből áldott, nagy emberek kerültek ki - és én mégis betöltöttem a huszadik évemet, de még nem olvastam a Bibliát. Emlékszem jól, hogy huszonegy éves, teológus koromban nem tudtam sehogysem megérteni, hogy mi a megtérés és mi a keresztyén tapasztalat. És ha akkor a Diákszövetség felekezetközi egyesületének képviselője meg nem találja az utat a pozsonyi teológiához és ott egy tejfeles arcú gyerekhez, és el nem csalogatja azt konferenciákra, honnan elszökik, meg megint visszatér, s ha aztán falusi csendes magányomban rám nem talál a Bethánia, s evangélizáló lendületével magával nem sodor, akkor aligha leszek az, ami vagyok. Nem könnyű ezt nekem elmondani, de el kell mondanom, ha igaz akarok lenni." (I./15. és II./958. (!) kk.) így lett Isten embere az ébredés embere is. Lehetetlen felsorolni mindazt az egyesületet, szövetséget, ahol dolgozott vagy amelyeknek tagja is volt. Az egyesületek akkori tüzét szerette volna egyházába átvinni. Érdekesen ír erről: „Az egyház lényegéhez tartozó missziói szolgálatot... évtizedeken keresztül a különböző egyesületek végezték. Létrejöttük és munkájuk egy ideig ítélet volt az egyház fölött... ma az egyesületek nem úgy néznek az egyházra, mint a hitetlen világ Sodomájára... és az egyház sem úgy tekint az egyesületekre, mint szektás megmozdulásokra." (L/434.) Aztán a mozgalmi ébredésből egyházi ébredés támadt: „Felsorolom az ébredésnek egypár nyilvánvaló jelét. Itt vannak a gyülekezeti evangélizációk. Valamikor elképzelhetetlennek gondolták, hogy gyülekezeteinkben egy héten keresztül... jóformán... reggeltől estig az Isten igéjével foglalkozzanak... S az ébredés másik nyilvánvaló jelei a konferenciák, konferencia konferenciát követ, a konferenciázó helyeket pedig mind bővíteni kell... a magyarországi evangélikus ébredés elsősorban papi ébredés... magával sodorja a laikusokat is... a lelkészek mellett az ifjúságot gyújtotta fel leginkább Istennek Szentlelke..." (I./ 551. kk.) Isten embere az ige és annak hirdetése emberévé lett. Életre szóló élményem, amikor megmutatta nekem Győrben, hogyan olvassa a Bibliát évente végig (II./l 108.). Az igében egyre mélyebbre ásva tudta azt áldással közvetíteni is. Külön adottsága volt talán annak lelkészek közötti megszólaltatására. De konferenciákon, gyülekezetekben, szomorú és örömteli alkalmakon mindig volt üzenet. Néha bizony igen merész. Egy gyenesi konferencián voltunk 1948-ban. Egy héten át minden este az ézsaiási igéről hallottunk: „No jertek, törvénykezzünk, ha bűneitek skarlátpirosak is, fehérek lesznek, mint a hó." Első este ebből a „textus" ennyi volt: „No." Egy másik igehirdetést már