Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.
TÓTH KÁROLY: „A tradicionális kegyesség védelmet nyújt"
ezt az alapvető emberi szabadságjogok pl. mint „a lelkiismereti és vallásszabadságnak, vallási türelemnek és a korábbi vallási üldözések minden formája elítélésének, az egyéni és közösségi vallásgyakorlat biztosításának" megvalósítása érdekében teszik. Az Európa Tanács felemelte szavát (1412-es ajánlása 1999-ben) „a szekták illegális tevékenységére vonatkozó ügyekben" is. A fentiekben említett legutóbbi dokumentum megállapítja, hogy „a szocialista utódállamokban a vallási fejlődést fundamentalista és szélsőséges tendenciák jellemzik", melyeknek során „vallási jelszavak és szervezetek a militáns nacionalizmus és sovinizmus szolgálatába próbálják állítani avallást". A terület egyházai (vallásai) „szembekerültek a pluralista társadalom vallási különbözőségeinek erőteljes megjelenésével, az újonnan érkezett misszionáriusokkal és az új vallási mozgalmakkal". Fokozódott a feszültség egyrészt „a demokrácia és az emberi jogok alapelvei, másrészt a nemzeti kulturális, etnikai és szellemi identitás között, és a vallási megosztottság nagyon veszélyes akadályt képez az egyesült Európa felé vezető úton".* A magyarországi vallási helyzetet másrészt az évezredes (protestáns esetben fél évezredes) igen erős társadalmi hagyomány jellemzi. Az európai jogrend és a nemzeti hagyomány ötvözetének sajátos példája a rendszerváltás legelején hozott törvény, amely „A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról" címet viseli (1990/IV.). Ez a törvény kiemelkedő részét képezi a tizenkét évvel ezelőtti gyökeres politikai változásnak, amennyiben úgy alkalmazkodik az európai normákhoz, hogy egyidejűleg meg akarja őrizni az ország sajátos vallási és kulturális hagyományait. Ebben gyökerezik az a látszólagos ellentmondás, miszerint a hagyományos történelmi egyházak újra szociális, nevelési és egészségügyi intézményrendszert építettek ki jelentős költségvetési támogatással. A kisegyházak vagy az új „vallási mozgalmak" és a „szekták" ilyen támogatásban alig vagy nem részesülnek. Természetesen az említett törvényből az állami intézkedések egész sora következett, amelyet külön kiadványban 2001-ben tettek közzé (Az egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye címen). A kérdés körül folytatott, némelykor igen heves politikai viták az elmúlt tizenkét év során jól mutatták, hogy a törvényben érvényesülő két szempontnak (az európai jogrend és a magyar hagyomány) mikor, melyik elemére tették a nagyobb hangsúlyt, illetve hogyan fejeződött ki a felfogásbeli különbség a parlamenti demokrácia játékszabályai szerint. Megjegyzendő, hogy ez az ügy is a politikai pártok közötti versengés egyik eszköze lett, tehát nem tekinthető közvetlenül vallási kérdésnek. Mindenesetre a törvény - többszöri módosítási kísérlet ellenére - megalkotása óta változatlanul érvényes most is, ami az esetleges felülvizsgálatát, illetve módosítását nem teszi szükségtelenné. * Úgy tűnik, hogy az Európa Tanács bajosan ötvözi az óvatosságot a hitelképességgel. Már Nyugaton is volt némi feszültség, mert az európai norma kissé mást asszociál katolikus hátterű déli és protestáns hátterű északi fülekben. Nagy kérdés, hogy a keleti és a nyugati keresztyénség közti - sokkal nagyobb - különbséget át tudják-e hidalni olyan normákkal, amelyek talán nem is túlságosan őszinték. Nevezzük néven, akit illet: az ortodoxia joggal veti vissza a „militáns nacionalizmus" körüli nyafogást, amikor a homályos hátterű, külföldről pénzelt, a saját hagyományok iránt minimális megértést sem mutató csoportokat nem éri ugyanolyan kemény kritika. - A szerk.
