Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése

néptelen volt a pörkölő forróságban. Két napig nem láttak sem falut, sem malmot, sőt még egy silány füzektől árnyékolt forrás sem tűnt eléjük. Aztán sziklás, meredek kaptatón, ijesztő szoroson kellett áthaladniuk. Amikor megközelítették a tetőt, végre frissítő szellőt éreztek, majd szívderítő kép tárult eléjük. Egy kis patak nevetett rájuk: a dús, élénkzöld alma- és körtefák között úgy ragyogott, mint valami kardpenge. A távírópóznáktól kísért sima fehér makadámút pedig kanyarogva kúszott föl a hegyekbe. Hüszmen a fogadóban töltötte az éjszakát s korán reggel a városházára indult. Az aprócska településhez képest szinte túlméretezett volt az épület: balkonos, tornyos kaszinónak látszott. Elfogyott azonban a dotáció, ezért nem fejezték be. A vakolatlan vályogfalak itt is, ott is szétnyíltak, befészkeltek a galambok. Az emelet üres ablaknyílásokkal, vakolat nélkül, deszkaállvány mögött merengett. Oldalt elhagyott meszesgödör, kissé hátrább valami fabódé árválkodott: emlék a boldog időből, amikor még folyt a munka. De az épület már rég pusztulásnak indult. Egy zubbony és sapka nélküli őrmester megkérdezte a hodzsát, mit akar. Ő pedig komótosan rákezdte: hogyan mentek a gyerekek vízért a folyóra, hogyan hozták a hírt. De a történet felét sem mondhatta el, amikor az őrmester már faképnél hagyta: a patakban úszkáló kacsáknak kezdett kenyérhéjat hajigálni. Közben rákurjantott egy turbános alakra, aki a közeli lugasban szortyogtatta vízipipáját: - Na, mi van hadzsi efendi, reggeli jóhangulat?! Hüszmen aztán megtudta, hogy a kádi hivatalos engedéllyel Isztambulba ment. Akkor legalább a kajmakámnak akarta elmondani az esetet. Saruját már a kapuban levetette; lábujjait szabadon hagyó lyukas zoknijával, gyomrán összekulcsolt kezével nagy szemérmesen beosont s belefogott a történetbe. A kajmakám színehagyott kék lenzakót viselt. Festett bajuszú, fogatlan, savanyú ember volt. Ő sem vett annyi fáradságot, hogy végighallgassa a hodzsát: - Hívjátok az őrmestert! - kiáltotta. Hüszmen pedig öt napot töltött már el a városkában. Tele volt panasszal. Mert az őrmester a szamarat sem vette át meg őt sem engedte vissza. Végül valaki megszánta: - Most csak hadd menjen! Két hét múlva majd megint eljön. Bízzuk a kádira a dolgot! - győzte meg az őrmestert. Meg kell hagyni, hogy az itteni kádi nem akárki volt: Kobak kádinak emlegették. Mindent megoldott, mindent kibogozott. Narancsszínű, ujjatlan köntösben, piros napernyő alatt szokott végigvonulni a piacon. Közben visszafogta hatalmas termetét, szívélyesen rámosolygott mindenre és mindenkire. A nép pedig elolvadt ilyenkor. Ugyanazon úton, ugyanolyan módon tértek vissza a szürke szamárral. A városban a csacsit jól kellett tartani, de Hüszmen hodzsa is csak evett, így aztán derekasan költöttek: hiszen itt többe került az árpa, drágább volt az ennivaló. Az összegyűlő parasztok mégsem lázongtak: - Ha már egyszer a szent földnek szánták, gondját kell viselnünk - mondogatták. Hüszmen sem panaszolta fáradságát: Isten ügyében munkálkodott s feledte a viszontagságokat. De aztán a második útjáról is szamarastul kellett visszatérnie. A kádi még mindig