Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése

nyomorult, világvégi falucskája volt. A szomszéd vilajetbe tartó vándorok nyaranként, amikor nagy a szárazság és átgázolható a Kizihrmak, letérnek a makadámútról és toronyiránt, a falun átvágva kétnapi utat spórolnak meg. Ily módon évente nyolc-tíz személy, nyolc-tíz nyomorult szokott fáradtan beállítani. Egy-egy szomorú esti órában kopognak valamelyik ajtón. Hüszmen bíró akkor tudatja, hogy a falusiak közül ki következik az etetéssel, ráüzen, maga pedig a vendégszobába telepíti az utast, ahol a tűzhelyen télen-nyáron lobog a farönk, mintha sohasem aludhatna ki. A falunak csupán a jövő-menő, kóbor emberek pletykái jelentik a nagyvilág híreit. A beteg megnyugodott. - A mellem - mondta. - Egyfolytában szorít. Az egyik paraszt üstöt akasztott a tűz fölé. A farönk lángja fölcsapott, a folyadék szappanhabként emelkedett. Levették az üstöt, az öregnek csészét adtak. Fújtatva, élvezettel ivott. Még nem fogyott el a tej, amikor erős csuklás jött rá. Az egész testét rázta. - Elhamdülillah - ismételgette két rázkódás között. A falusiak, éppen szemben, törökülésbe helyezkedtek s türelmetlenül várták, mikor szólalhatnak meg végre. A fiatalok az ajtó előtt sorakoztak. Már megszokták, hogy a vendégek alig látnak az álmosságtól, s olyan fáradtak, csöndesek, hogy a szavukat úgysem hallja senki. A csuklás nem szűnt, sőt sűrűbbé vált s mindjobban erősödött. A beteg időnként a kezével intett, hogy menjenek közelebb hozzá. Hát körülfogták: Hüszmen előtte, a többi öreg pedig mögötte. Az ifjak izgatottan leselkedtek az ajtóban, de most sem mertek közeledni. Látták, hogy az utas kínlódva magyarázott valamit, talán éppen végrendelkezett. Hallották, hogy Hüszmen állandóan nyugtatgatja: - Ne aggódjál, nyugodt lehetsz, gondunk lesz mindenre! - Most az öregek hirtelen a földre borultak. Aztán némán fölkeltek. - Istenhez tért! - mormolta Hüszmen. A tűzhelyen az egyik rőzse föllobbant, éles fénybe vonta a halott arcát, aztán kialudt. Valahol távol hosszan, keservesen bőgött egy tehén. Az utasnak azonban maradt annyi ideje, hogy a végakaratát előadja. Az övében sorakozó nyolc aranyat szürke szamarával együtt a mekkai Kábának szánta. A temetőből visszatérő falusiak nehezen tudták eldönteni, mit is csináljanak az aranyakkal meg a csacsival, hogyan teljesítsék a végóhajt. Összegyűltek a lugasban a falu közepén -, töprengtek. Végül úgy döntöttek, bemennek a városba és a hatósághoz fordulnak. Hüszmen még a héten fogja a szamarat és útnak indul. Az állat egyszeriben fontossá lett: bőségesen ömlött elé a takarmány, tornyosult a kukoricaszár. Mint Istennek tetsző dolgot, panasz nélkül, pontosan, illő tisztelettel végeztek mindent. Gyakran figyelmeztették egymást - Megitatták a szamarat? Hát az árpát megkapta? - kérdezgették. Egy reggel Hüszmen hodzsát mindannyian elkísérték a malomig, aztán elbúcsúztatták. Még alig világosodott. A szürke szamár hátul ballagott, teher nélkül. Jókedvűen billegette farkát, amelyet a hodzsa csacsijához kötöttek. Kifakult kecskeszőr takarója bársonyként ragyogott a hajnali napsugarak fényében. Hosszú, gyötrelmes út volt. A frissen kibújó rizskalászok és az árkokat szegélyező sás lassanként eltűntek a hegyoldal mögött. Száraz, sivár földút kezdődött: teljesen