Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.
Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése
A szürke szamár A gyerekek vízért mentek a folyóra. Visszatérőben azt újságolták, hogy a hegyi úton egy öregember fekszik, egy szürke szamár pedig szabadon kószál körülötte. - Menjünk, emberek - szólt Hüszmen hodzsa. Esteledett már. Nehéz, fojtó pára szállt föl a rizsföldekről s lassan betöltötte a süppedékes, mocsaras, hepehupás mezőt, ahol két patak találkozott. Ott volt egy fűz nyolc-tíz évesnek látszott - kettéhasadva, kiégve. Mögötte itt is, ott is bizonytalan fények csillantak meg a gödrök állóvizén: megannyi világos folt a hamuszínű, vizenyős lapályon. Olyanok voltak, mint a felhők közt hasadó nyílás. Lassanként zavarossá váltak, kialudtak, eltűntek. A három paraszt komótosan lépkedett a rossz, gidres-gödrös dűlőúton. Libasorban haladtak. Egyikük olyan kínlódva köhécselt, mint a kehes ló. Először a szürke szamarat látták meg. A bozótosban találhatott valami száraz helyet: nyilván sokat rugódozott, ugrált. Most már csak feküdt nyugodtan, s közömbös pofával bámult a lemenő napba. - Hol vagy, utas? - kurjantott Hüszmen. Szemben, egy kiszáradt vadkörtefának dőlve öreg, halálosan kimerült ember kapkodta a levegőt. Most fölemelte rájuk homályos szemét s kezével a mellére mutatott: jelezni próbált. - Hogy van bátyám, mije fáj? - kérdezgették, de beszédre alig futotta már az erőből: lihegéshez hasonló, ijesztő hördüléseket adott csupán válaszul. A parasztok azt hitték, mindjárt meghal. Leguggoltak, várakoztak. De a beteg lassan jobban lett, megélénkült kissé. Fehér selyemturbános, lila köpönyeges, szegényes öltözékű öreg volt. Arcának azt a részét, amelyet szabadon hagyott a durva, ősz szakáll, alaposan megpörkölte a mezei forróság, összegyűrték a sűrű ráncok. Súlyos, duzzadt szemhéja alatt feltűnően világos, majdnem fehér, aprócska szeme volt: valami gyerekes csodálkozással, mereven tapadt az emberre. Most lassanként színesebb lett az arc, fényesebb a szem. Ugyanabban a testhelyzetben, hátát a vadkörtefának döntve, halálos fáradtsággal beszélni kezdett. Messzi földről jött, s még nagy út áll előtte, magyarázta. - Vigyétek, feküdjön otthon - vezényelte Hüszmen hodzsa. Nekifohászkodtak, föltették a szamárra. Két oldalról megmarkolták, nehogy leessen, s kövön-agyagon csúszkálva, ezer kínnal ereszkedtek. A nap már eltűnt, az árkokban sem csillogott a víz. A hatalmas, meredek csúcsok, amelyek lezárták a szemhatárt, egymásnak vetették ködbe-felhőbe takart óriási fejüket, s már régen álomba merültek. A falu a hegyek végtelen árnyékában lapult. Ablakaiból nem szűrődött fény, utcáin nem hallatszott hang, csak várakozott a sötétben. Az érkezők zöreje mégis a kapuba csalt egy-két ábrázatot. Az istállókban elbődültek a tehenek. Hüszmen kieresztette a hangját: - Hol vagytok, bújjatok már elő, vendég jött - harsogta. Most fehér vászonruhás emberek tódultak elő, égő mécsessel a kezükben. Vetült a fény, szállt a füst, egy-egy sötét zug világossá lett, egy-egy trágyahalom fölragyogott, míg a parasztok összegyűltek a vendégszoba köré. Ez a hely, a legközelebbi kisvárostól kétnapi távolságra, Anatólia egyik eldugott,
