Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Rokon irodalmakból - Refik Halid Karay két elbeszélése

Refik Halid Karay két elbeszélése Mányoki János fordításában Refik Halid Karay (1888 Isztambul-1965 Isztambul) az új török elbeszélés korai szakaszának kiemelkedő mestere. Jogi tanulmányokat folytatott, majd - az ifjútörök hatalomátvétel (1909) után - újságírással kezdett foglalkozni. Közben tisztviselő is volt. Elbeszéléseivel, valamint Kirpi (Sündisznó) álnéven írt karcolataival hamarosan sikeressé vált. Az ifjútörök kormánnyal szemben ellenzéki álláspontot képviselt, politikai szatírái jelentek meg. Száműzték Szinopba. A távollét azonban lehetővé tette, hogy alaposabban megismerje Anatóliát. Az itteni élményekből fakadt a Memleket hikäyeleri (Elbeszélések az országból) című novellaciklus, amely a nemzeti ébredés nagy hatású gondolkodója, Ziya Gökalp folyóiratában látott napvilágot 1919-ben. Időközben - az első világháború végén - az ifjútörök kormány megbukott, Karay visszatért Isztambulba, magas tisztségeket - többek között postaügyi miniszterséget - töltött be. A Sabah (Reggel) című folyóirat vezető munkatársa volt. A kemalistákkal szemben állott, újabb szatírákat is írt - Ay dede (Holdapó) -, ezért ismét száműzetésbe kellett mennie. Aleppóban élt és csak Kemal Atatürk halála évében tért vissza Törökországba (1938). A Szíriában eltöltött hosszú idő újabb novellaciklust érlelt: Gurbet hikäyeleri (Történetek a száműzetésből): 1941. Karay mindvégig erősen foglalkozott az újságírással, de hazájába visszatérve regényíróként is mindinkább megnőtt a tekintélye. Hovatovább az új török irodalom nagy öregei közé számított, a PEN Klubnak is elnöke lett. Összegyűjtött műveit harminchét kötetben adták ki, írásainak egy része idegen nyelveken is megjelent. Magyarul a Török elbeszélők antológiája (1974. Európa) című kötetben olvashatunk tőle novellát. Karay valószínűleg az elbeszélés terén alkotott maradandót. Az elsők között fedezte fel Anatólia szegénységét, elmaradottságát. A nyers, szociológiai jellegű naturalizmust mégsem követte: humora és formaösztöne bizonyult erősebbnek. Prózája - legjobb írásaiban - már klasszikusnak számít: ábrázoló művészetét, őszinte érzésvilágát, szép, tiszta török nyelvét dicsérik. Két novellánkat a Memleket hikäyeleri 4. kiadásában (Isztambul 1969, inkilap ve Aka, 80-85. o.) és a Mehmet Hengirmen által szerkesztett és kiadott Türkge ögreniyorum 4. kötetében (Ankara 1993, 63-66. o.) közölt szövegből fordítottuk. A novellákban szereplő nevek írásánál figyelembe vettük, hogy a török írásreformra a két elbeszélés közti időben került sor.