Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

KRÁMER GYÖRGY: A személyes Gonosz

A Sátán, Isten ügyésze, e világ fejedelme Az Ószövetségben nincsen olyan egységes kép a Gonoszról, amire egységes gondolati rendszer épülhetne. A Gonoszról alkotott kép folyamatosan változik, annak változásait vallástörténeti magyarázatokkal megvilágíthatjuk. így a Gonosz neve, szerepe, legfontosabb jellemzői nem képeznek egységet. Nézzünk állításunk alátámasztására néhány konkrét példát. Legelőször azt kell megállapítanunk, hogy az Ószövetség korai rétegeiben az emberekkel történő jóért és rosszért egyaránt Isten volt a felelős. Ez azt jelenti, hogy a korai rétegekben még nincs is meg az az igény, hogy megnevezzük a Gonoszt, mivel az embervilágban történő minden esemény Jahve kezében van. A Deuteronomium 32. fejezetének himnuszában Jahve kinyilvánítja: Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált s életet, összezúzok és gyógyítok, nincs ki megmentsen kezemből. (5Móz 32,39) Deutero-Ezsaiás még nyilvánvalóbban fogalmaz, amikor így ír: Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy nincs más rajtam kívül, én vagyok az ÚR, nincs más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt. (Ézs 45,6-7) Azt láthatjuk tehát, hogy a kezdeti Jahve-hitben Isten istensége az oka mindennek, ami az emberrel történik, legyen az az ember szerint jó vagy rossz. Isten tetteit az ember nem kérdőjelezheti meg. Ezt támasztja alá Jób könyve is. A Jóbnak feltett kérdéssor a 38. és 39. fejezetben arra mutat rá, hogy az ember nem értheti, nem láthatja át és ezért nem kérdőjelezheti meg Isten akaratát és tetteit, érzékelje azokat akár jó, akár rossz tetteknek. A későbbiekre is fontos lesz nekünk Jób Istennek adott válasza a 40. fejezet elejéről: Bizony, könnyelmű voltam! Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok, vagy ha kétszer: többé nem teszem. Ez a teológiai látásmód különösen is érdekes, ha arra gondolunk, mennyire kiépült a környező vallások világképében, teremtéstörténeteiben a gonoszság szerepe, személyes istenként való megjelenítése. A monoteizmus tisztaságának nevezzük ezt a teológiai nézőpontot, vagy inkább a kialakulóban lévő istenkép homályosságát érzékelhetjük benne? Ez a koncentrált teológia olyan feszültséget hordoz magában, amit a későbbi idők teológusai nem bírtak elviselni. így jelenik meg a Sátán neve, amely név, és az ellenállni jelentésű héber szóból származik. Érdekes, de úgy van, hogy a Sátán neve az Ószövetségben mindössze három helyen szerepel. Az egyik a már említett Jób könyve Oób 1), ahol egy beszélgetés szituációjában, Isten előtt Jóbot vádolja, és Isten engedélyével meg is kapja őt, hogy megpróbálja. A másik hely Zakariás könyve (Zak 3), ahol egy bírósági jelenetet látunk, itt a Sátán a vádló, az ügyész szerepét tölti be. Amint látjuk, ez a kép elég messze áll attól, ahogyan a későbbi időkben megjelenik. Fontos még megfigyelni azt is, hogy itt a Sátán és Isten kapcsolata szoros, és egyáltalán nem ellenséges, a Sátán maga sem gonosz, inkább semleges vádló. A kezdeti rétegek jót és rosszat integrálni tudó Isten-képe helyére tehát egy olyan istenkép kerül, ahol elkezdődik az ember által tapasztalt rossz események, és azok okának elválasztása Istentől. A mondat, hogy Isten istenségéből indul ki a jó és a rossz kettőssége, tarthatatlanná vált. Ennek a változásnak gyönyörű bizonyítéka maradt