Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

KRÁMER GYÖRGY: A személyes Gonosz

fenn, és ez a harmadik hely, ahol az Ószövetség a Sátánt említi. A Kr. e. hetedik században született Sámuel-könyvek másodika, a 24. fejezetben beszámol arról a bűnről, amelyet Dávid követ el, hogy tudniillik megszámolja Izrael népét, pedig a számbavétel egyedül és kizárólagosan a nép tulajdonosát, Istent illetné meg. 2Sám 24,l-ben azt olvassuk, hogy Újból haragra gerjedt az ÚR Izrael ellen. Felingerelte ellenük Dávidot, és ezt mondta: Menj, vedd számba Izraelt és Júdát!. Vagyis a bűnre Dávidot Isten indítja. Itt tehát nem okoz teológiai problémát, hogy Isten valami rossznak, sőt kifejezetten egy bűnnek okozója. Ezt az esetet ismét leírja a Krónikák első könyvének 21. fejezete. Ez a könyv háromszáz évvel később, Kr. e. 400 környékén már nem tudja elviselni azt a teológiai feszültséget, hogy Isten indítja bűnre Dávidot, ezért az első versben így fogalmaz: „A Sátán Izrael ellen támadt, és rávette Dávidot, hogy megszámlálja Izraelt." Ugyanaz a mondat, ugyanaz az esemény, csak a cselekvés alanya változott meg. Isten helyére a Sátán került, a bűn okozója itt már nem Isten, hanem a Sátán, a rossz tehát elszakad Istentől. Arra is felfigyelhetünk, hogy ez az epizód egyben az első olyan pont, ahol a Bibliában az égi törvényszék angyali ügyésze mint a gonosz forrása kap egyértelműen független hatáskört. Elszórtan és különösebb összefüggések, fejlődési folyamatok nélkül jelenik még meg az Azázél név, a Beliál, illetve a Ráháb és Leviatán nevek. Azázél a kiengesztelés napjának egyik szereplője, aki azt a bakot kapja, amelyre Izrael minden bűnét ráolvasták. Leviatán, illetve Ráháb mitikus jelenetekben tűnnek föl, és leginkább a környező teremtésmítoszok isteni harcaira utalnak az Ószövetségben. A Leviatán név azután az Újszövetség apokaliptikus nyelvezetében tölti még be a fenevad szerepét. Isten mindig mint ezek legyőzője jelenik meg. A folyamatosan végigvonuló Sátán név említése az ószövetségi 3 igehely után az Újszövetségben 26 igehelyre ugrik. Az önálló, Isten ellen forduló, megszemélyesíthető Gonoszról alkotott kép azonban az Újszövetségben sem egységes, és gyakoribb megjelenése ellenére sem mondhatjuk azt, hogy az Újszövetség üzenetének gerincéhez tartozna. Itt a Sátán már teljesen önálló cselekvőként jelenik meg (például Mt 4,lkk, vagy Lk 13,16-ban). Ugyanakkor arról is képet kapunk, hogy nincsen egyedül, hanem kiterjedt „udvartartása" van, angyalok és démonok veszik körül, akik segítik, és akik majd az örök tűzre vettetnek (Mt 25,41; Lk 10,18). Jézus látja „e világ fejedelmének" megítélését és kivetését Qn 12,31). A Sátán nevet az Újszövetségben gyakran váltja a diabolosz, szétdobáló megnevezés. Lk 11,14-20 tudósítása szerint a Sátán és a Belzebub név felcserélhető, és egy olyan megszemélyesített Gonoszt jelöl, aki démonok fejedelme. Ugyanakkor a személyesség ilyen konkrét felfogása ellen szól, hogy a Sátán nevet kapja Péter is akkor, amikor Mt 16,23-ban Jézust akarja megakadályozni jó szándékkal abban, hogy véghezvigye küldetését. Ugyanezt a megnevezést kapja Iskariotes Júdás Jn 6,70-ben is. Az Ószövetségből ismert feladatkörrel jelenik meg újra a Sátán Lk 22,3 l-ben, amikor Jézus ezt mondja: Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát... A jézusi mondat mögött mintha Jób megpróbálásának alkuja jelenne meg. A Jelenések könyvének apokaliptikus nyelvezete megint csak sokféle néven és sokféle szerepkörrel idézi elénk a Gonoszt. Itt egy egészen összetett nyelvi rendszerben, az apokaliptika nyelvezetében jelenik meg a Sátán. Éppen az apokaliptika