Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Corpus evangelicorum - BATÁRI FERENC - GERELYES IBOLYA: Egy erdélyi gyűjtő emléke
^ ot jp ij e & ^ge licomrn tásban az is közrejátszhatott, hogy ekkor már mintegy száz esztendeje, a 14. század végétől dolgoztak itt fazekasok. Igaz ugyan, hogy akkoriban még csak egyszerű, vörös anyagú, mindennapi használatra szánt edényeket gyártottak, melyek igen távol voltak attól a magas technikai-művészi színvonalon készített különleges luxuskerámiától, mely a 16. században virágzó műhelyekből került ki. 2 A minőségi váltás külső hatások eredményeképpen következett be. A 15. század végén, minden bizonnyal Edirnéből érkező, tebrizi származású mesterek telepedtek meg itt, akik lényegesen komolyabb technikai ismeretekkel rendelkeztek, mint helyben élő elődeik. 3 A technikai újítások mellett még egy igen fontos tényező hatása jelentkezett. A század utolsó negyedétől egyre szorosabb kapcsolatok épültek ki az izniki fazekasok és a II. Mehmed (1451-81) által alapított szerájbeli „festőműhely"; a nakkásháne között. 4 Ennek, az uralkodó akaratából létrejött és fenntartott „stúdiónak" különleges szerepe volt a klasszikus oszmán művészet kialakulásában. Az itt alkotó, különösen jól képzett, válogatott mesterek együttese által kidolgozott stílusirányzatokat, illetve díszítőmotívum-rendszereket a művészetek szinte valamennyi ágában alkalmazták. A 16. század elejétől folyamatosan nyomon követhetőek a nakkásháneban kidolgozott különböző stílusirányzatok: az akkoriban divatos kínai eredetű lótuszvirágok, virágos indák, illetve a hagyományos arabeszk megjelenése az izniki termékeken. Ekkoriban még a hangsúly az edénygyártáson volt. A század 50-es éveitől, I. Szulejmán szultán (1520-1566) nagyszabású építkezési programjának következményeként az uralkodóház igénye megnövekedett a magas művészi szinten, nagy mennyiségben előállított falicsempék iránt. Ez az igény alakította át az izniki műhelyek arculatát, ahol ettől kezdve elsősorban falicsempéket állítottak elő. A század második felének legjelentősebb isztambuli épületeiben: a Szulejmánije dzsámiban (1557), Szulejmán szultán és felesége, Hurrem szultánatürbéjében, vagy Rüsztem pasa 1561-ben épült dzsámijában az izniki kerámiagyártás klasszikus korszakának legszebb alkotásai láthatók. 5 A „termékváltással" egy időben stílusbeli és technikai változás is történt. Az 1560-as évektől itt is éreztette hatását az új, ún. „négyvirágos" stílus, melyet a nakkásháne egyik ünnepelt művésze, Kara Merni dolgozott ki. A klasszikus négy virág: a tulipán, szegfű, jácint és rózsa mellé a későbbiekben még a szilvafavirág csatlakozott. E stílus legszebb példáit éppen a 16. század második felében készült izniki tálakon, illetve falicsempéken láthatjuk. 6 Természetesen a korábban alkalmazott motívumok sem mentek teljesen feledésbe. Hosszú évtizedeken át tovább élt még az iráni eredetű ún. „szaz" leveles stílus, sőt gyakran alkalmazták a kettő kombinációját is. Az ekkor kialakított technikai változtatások legalább ilyen jelentősek voltak. Az addig is alkalmazott színtelen máz alatt, a kínai mintát követő hagyományos kék-fehér festés helyét egy élénkebb színvilág vette át, melyben a kék különböző árnyalatai mellett szívesen alkalmazták a türkizt, illetve a sötétzöldet, valamint a reliefszerűen kidomborodó bóluszvörös színt. Az uralkodói megrendelésre dolgozó izniki műhelyek utolsó nagy alkotása a Szultán Ahmet dzsámi, a híres „Kék mecset" több mint 20 000 csempéjének elkészítése volt. 7 Jóllehet az isztambuli At mejdani (az egykori Hippodrom) keleti oldalán magasodó, hatalmas épület alapozását csak 1609-ben kezdték meg, annak díszítésére már 1607-től komoly megrendelések érkeztek a díván részéről az izniki műhelyekbe. I. &
