Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
BÉRES TAMÁS: Isten haragja az igazság feltartóztatóin (áhítat)
zásunk szerint kikutathatatlannak tűnik, az elméletileg mégis megismerhető, bár a gyakorlat ennek az ellenkezőjét igazolja. Itt azonban nem hagyhatjuk abba, amit a Teremtő megismeréséről mondhatunk. Az előző rövid összegzést - legalábbis a kereszt teológiája értelmében - így kell folytatnunk: ami Istenből látható és ezért előzetes várakozásunk szerint kikutatható, az várakozásunk ellenére - a természetes értelem számára elméletileg sem ismerhető meg, még akkor sem, ha a gyakorlat néha az ellenkezőjét látszik igazolni. Isten igazsága ugyanis gyakran az ellenkező látszat leple alatt jelenik meg, a természetes értelem számára követhetetlenül. Itt a legmagasabb értelem is hasznavehetetlennek bizonyul és bolondsággá lesz. Jézus Krisztus keresztjének megértése előtt a legnagyobb bölcsesség is kapitulál. Bolondsággá válik - de ezzel nem a csekélyértelműség vagy korlátoltság bölcsességgé nyilvánítása, az értelem feláldozásának (sacrificium intellectus) felmagasztalása történik meg, hanem az értelem megváltásának története (redemptio intellectus) veszi kezdetét. A kettő közötti különbség azonos az önmegváltás kísérletének és a Megváltás elfogadásának különbségével. Az önmegváltásra való törekvés egyik legszélesebb és legnépszerűbb útja ezért az, amely bármely szentnek beállított meggondolástól vezettetve is az értelem feláldozását követeli meg, vagyis mesterséges eszközökkel akadályozza meg természetes-szenvedélyes értelmünk természetes-szenvedéses megfeszülését és ezzel megváltásának és új minőségben való feltámadásának lehetőségét (pl. a misszió alatt kizárólag a Jézus Krisztus melletti döntésre való közvetlen felhívást értve-erőltetve). Mivel Jézus Krisztus keresztje nem csak megváltásunkról, hanem Isten igazságáról is beszél, az önmegváltás kísérlete ellenében elfogadott Megváltással nem csupán értelmünknek mint személyiségünk egy részének vagy teljességének megváltását fogadjuk el, hanem Isten igazsága történésének is utat engedünk. Ellenkező esetben értetlen szívünk elsötétedik, gonoszságunkkal feltartóztatjuk az igazságot, és joggal várhatjuk, hogy Isten haragját nyilatkoztassa ki minden hitetlenségünk és gonoszságunk ellen. Isten haragjánál pedig kevés rettenetesebb dolog van a világon, talán csak hallgatása az. Mint Isten igazságának része, ez sem visel félreérthetetlen címkét. Stefan Zweig érzékeltetni is tudja ezt, ahogy ószövetségi ihletésű soraiból kiderül (Ráhel perbe száll Istennel): „És hangra szállván Isten haragja, borzadva reszketett bele a megbilincselt föld, és az egek magassága. Száguldva menekültek a folyók, meghajoltak a tengerek, meginogtak a hegyek, és térdre borultak a sziklák. Holtan zuhantak alá a madarak röptükben, és még az angyalok is hatalmas szárnyuk fehér pajzsa mögé rejtették fejüket, mert még ők, az érzéketlenek, sem állhatták haragos tekintetének villámait, és haragjának kiáltása ércként hatolt fülükbe. Csupán az emberek mélyen lent elítélt városukban, érzékeik minden égi kinyilatkoztatás iránti tompaságában, nem sejtettek semmit elhatározott vesztükről..." Lehet, hogy már el is kezdődött?
