Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: 1802-2002

MÁNYOKI JÁNOS 1802-2002 Először arra gondoltam, hogy Kossuth születésének 200. évfordulóján a Credo majd különszámot bocsát ki. Nem így történt: a magyar evangélikus egyház - folyó év október 24-25-én a Deák téri gimnázium dísztermében - másfél napos konferenciával emlékezett meg legismertebb fiáról. Mivel az előadások tanulmánykötetben is megjelennek, a különszámról lemondtunk. A lelkiismeret azonban furdal: lehet, nem nagyon szeretjük a kötelező megemlékezést, de azért szegénységi bizonyítvány, ha lutheránus folyóiratunk szótlanul megy el a Kossuth-évforduló mellett. Elődeink sem hallgathattak: 1902-ben igen erős részt vállaltak Kossuth félistenné stilizálásában. Hiba volt, bár érthető - s reméljük, bocsánatos - hiba. 1952-ben - újabb évforduló - az egyház képviselői megfélemlítve asszisztáltak, miközben az üldöző hatalom kanonizálta ugyan, de meghamisította, kiüresítette az életművet. Száz évvel ezelőtt a fellegekben járás, ötven évvel ezelőtt a puszta lét félelme. Mindkettő torzít: akkor is, ha másként-másként torzítanak. Egy 2002-es Kossuth-emlékezés talán nem jár rossz nyomon, ha egyegy mondattal visszautal a korábbi hibákra, bűnökre. Nem a szellemi fölényt szólaltatja meg, csupán a tapasztalatot, ami elődeinknek - ilyen formában - még nem adatott meg. Más kérdés, hogy éppen a tapasztalat már bennünket is bágyaszt: nagyon is tudjuk, hogy napjainkban mennyit ér az egyházi megemlékezés. Azt is tudjuk, hogy mit jelent újabb sorokkal dagasztani a végtelen Kossuth-publicisztikát, s hogy mily kényes dolog - félig-meddig a pályaszélről - történész-ügyekbe ártódni. Nehezen szólalunk meg, s valójában kapóra jön, amikor a keresztyénség - vagy legalább a becsület-érzés - kicsikarhat belőlünk néhány mondatot. Nem mindig eredeti, de talán helyénvaló mondatokat. Úgy látjuk, hogy Kossuth a huszadik század második felében mindinkább légüres térbe került. 1902-ben talán nem erős, de nagyon látványos volt a kuruc-függetlenségi jelenlét, s szinte messianisztikus húrokat pengetett. 1952-ben valójában szó sem lehetett kurucságról, függetlenségről, de a díszleteket még átszabhatták, fölhasználhatták - mindenekelőtt a Horthy-kori történetírás ellenében. Aztán a század második felé-