Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Corpus evangelicorum - MÁNYOKI JÁNOS: 1802-2002
ben mindinkább elmaradtak a díszletek. 2002-ben van ugyan Kossuth-kutatás, vannak Kossuthnak elkötelezett hívei, de az a kuruc vagy legalább kurucnak maszkírozott közeg, amely a Kossuth-ügyet - társadalomban, közgondolkodásban - fenntartotta, közvetítette, mára teljesen elhalt. Ünnepelni akkor lehet, ha a szakma nem hazudtolja meg az ideát. Nem szükség, hogy ugyanazt mondja, s káros lehet, ha ugyanúgy mondja, de ne hazudtolja meg. Kossuth esetében meghazudtolásról talán nincs szó, de a vállalt hagyomány inkább Széchenyi Istvánt vagy március 15. napját helyezi előtérbe. Kossuth apánk mindinkább szakmai belüggyé lett: van ebben jó is, de a közös ünnepléshez azért kevés. Retorikát és tűzijátékot nem kérünk ugyan számon, a Kossuthtal szembeni tartózkodás, netalán ellenérzés azonban tünet, amelyet csak kisebb részben magyaráznak a politikus tévedései vagy emberi gyöngéi. Valójában a nemzeti függetlenség vált kérdésessé számunkra. 1989-től kezdve többször is elhangzott vezető államférfiak szájából, hogy Mohács óta először vagyunk függetlenek. Kiábrándultan hallgattam: nem pusztán az eszem, hanem - ami súlyosabb - az ízlésem tiltakozott; miközben nem vontam kétségbe a nemzetközi jogi érvelés helyességét, jobban mondva sterilitását. A vérszegény, bizonykodó kijelentések azonban - megérdemelten - visszhang nélkül maradtak, s már senkinek sem jutott eszébe, hogy valami függetlenségi, netalán Kossuth-kultuszba gyökereztesse őket. A szónokok fáradtak voltak, diplomaták voltak, s mondanivalójuk ezen része kevés embert érdekelt. Mi is a függetlenség? Az eredeti szándék szerint olyan helyzet, amikor egy nemzetet csupán a természeti föltételek és a mellérendeltségi viszonyok korlátoznak, miközben kiteljesíti képességeit. Kultúránk, szellemi életünk egyik legfontosabb területe a politika. Hiszen saját szerveződésünket, saját népünk védelmét mindenekelőtt magunknak kell kézben tartanunk, ez pedig nagyon nehéz feladat, amely évszázadok tapasztalatát kívánja. Amikor a politika egyes szeleteiről lemondunk, mindig önmagunkból adunk föl valamit. Tehát a legizmosabb nemzetiségi lét is csonka. Nyilvánvaló - részben a kortársak is tudták -, hogy ez a 19. századi gondolatsor eszményi állapotról beszél. Ilyen függetlenség sohasem létezett. A nyelvtanban igen, de a történelemben nem fordulhat elő pusztán mellérendeltségi viszony. Ellenben a 19. századi, kossuthi elképzelés kiválóan alkalmas arra, hogy nemzeti létünket, helyzetünket - mint egy ideális célhoz - hozzá viszonyítsuk. A függetlenséggondolat nem izoláció - Kossuth sokkal politikusabb volt ennél -, hanem állandó figyelem: legfontosabb dolgainkat mennyire látjuk át, s mennyire tartjuk kézben? Amikor élét veszíti a kérdés, lehetünk ugyan sikeresek és gazdagok, de a nemzet - az európai történelmi képződmény - hanyatló életszakaszába lépett. Jön a szebb, jön a jobb közösség? Olvasóim és én már aligha látjuk. Szűkítsük azonban a horizontot: Magyarországon két irányzat küzdött 2002-ben. Az ilyen helyzet sohasem múlik el furcsa kacérkodások nélkül, de Kossuth Lajos kisajátítására nem történt igazán komoly kísérlet. Inkább csak blöffként vetették be. Az egyik fél - állítólag a közjólétért küzd - a magyar hagyománnyal szinte semmit sem tud kezdeni. Vagy süket, vagy teljes fölényben tudja magát: az is lehet, hogy mindkettő igaz.
