Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról
Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad, Soha középszerben tespedve nem állhat; Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy Nyakadba is omlik, támasszad akárhogy. A hatalom problémája összeköti a három létszférát: a személyes, a közösségi és a metafizikai életkört. Móricz a magyar történelmi hagyományban méltán mitologikussá vált Erdélyi fejedelemség sorsproblémáját állítja műve középpontjába, amely a mindenkori magyarság helyzetének (legalábbis a honfoglalás óta eltelt évszázadoknak) a modellje lehet, s amelyet röviden így lehet összefoglalni: törekedhet-e nagyságra egy megcsonkított, vazallus helyzetbe szorított kis ország? Ezt a nemzeti dilemmát Móricz a két fejedelem, Báthory Gábor és Bethlen Gábor konfliktusának ábrázolásával egyrészt nagyon személyes, emberi történetté, másrészt egyetemes jelentésű példázattá formálta. Az Erdély-trilógia nem „történelmi regény" abban az értelemben, ahogyan ezt a műfajt Walter Scott óta értelmezzük, s amelynek íratlan szabályait Móricz regényíró elődei: Jósika, Eötvös és Kemény is meglehetős szigorral betartották. E műfaji konvenciók egyik legfontosabbika, hogy a történelmi regény főhőse ne legyen ismert, nagy történelmi személyiség; inkább kevésbé jelentős figurát vagy éppen fiktív szereplőt kell a cselekmény középpontjába állítani, hogy az író kezét ne kössék meg az ismert történelmi tények, s hőseit szabadon, eleven személyiségként tudja megálmodni, és olyan személyes nézőpontot érvényesíthessen a történelmi események bemutatásánál, amellyel elkerülheti a krónikás szárazságot és a pusztán illusztratív jelleget. A módszer praktikusnak látszik, ennek ellenére a történelmi regények zöme (nem kivéve a műfaj alapítójának, Scottnak a műveit) széthullik a színes történelmi tablóra és a hősök személyes történeteire. Noha bevallott-bevallatlan céljuk ez lett volna, ezek a regények nem (vagyis csak ritkán) válhattak korok és nemzetek modern mitológiájának hordozóivá: lassan porosodó népszerűsítő tankönyvekké vagy pusztán szórakoztató olvasmányokká koptak az idők során. Móricz merészen magukat a nagy történelmi személyiségeket, a fejedelmeket teszi meg regénye főhőseivé. Miközben az ismert történelmi forrásokhoz meglehetősen hű marad (történészek, többek között a korszakot kiválóan ismerő Nagy László elismerően méltatják a mű ténybeli pontosságát), bámulatos beleérző képességgel és lélektani képzelőerővel formálja meg a két ellentétes alkatú fejedelem alakját. Éppen az uralkodóknak kell a középpontba kerülniük, mert - reprezentatív személyiségek. Az uralkodó egyrészt megtestesíti népének - jó vagy rossz - törekvéseit, álmait; másrészt hatalmi pozíciója különleges sorshelyzetet is jelent, amely a mindenkori nagy emberi dilemmákat fölnagyítva, szimbolikus erővel állítja elénk. A régi irodalomban természetes volt, hogy nagyszabású mű hőse csak hérosz, többnyire király lehetett. Ez nemcsak az akkori társadalmi állapotok következménye volt, hanem az uralkodó élethelyzetének eleve mitikus dimenzióira tekintettel vált konvencióvá. A 18. század óta az írók nemigen tudnak mit kezdeni a koronás főkkel: éppen király voltuknak az a szakrális minősége vált megfoghatatlanná számukra, amely a vezető és népe egységét biztosította, s
