Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról
amely így személyiségük egyéni értékétől függetlenül heroizálta őket. Az újkori író lélektani és társadalmi realizmusának igénye a királyi szerep ábrázolásának akadályává vált; Schiller Don Carlosa. óta jószerével nincs is olyan nagy európai irodalmi mű, amelynek uralkodó a főszereplője. (Tegyük hozzá: nemcsak a királyok szerepét nehéz ábrázolni, hanem általában a reprezentatív-heroikus szerepeket.) A magyar irodalom (és talán általában a kelet-európai irodalmak) helyzete más: a nemzeti lelkület kifejezésének szükséglete magától értetődővé teszi ilyen hősök szerepeltetését. Ennek ellenére a magyar irodalom sem bővelkedik remekművű uralkodóalakokban. Ismét csak Arany és Móricz különös rokonsága tűnhet föl, ha Buda és Etele, illetve Báthory és Bethlen figurájának párhuzamára gondolunk. E párhuzam persze nem mechanikusan értendő, hiszen a szemben álló uralkodókat nem lehet egymásnak automatikusan megfeleltetni - Bethlen nem „hasonlít" Etelére, Báthory pedig Budára (vagy fordítva). Mégis párhuzamnak tekinthető, hogy a fejedelmek ambivalens lelki kapcsolata és szándékuk ellenére kialakuló rivalizálása a két mű cselekményének alapmozzanata; s még feltűnőbb hasonlóság, hogy kapcsolatukat döntően meghatározza az asszonyokhoz fűződő viszonyuk. Mind Arany, mind Móricz képes arra, hogy - paradox zsenialitással - éppen annak a modern lélektani-történeti érzékenységnek a révén ábrázoljon mitikus hősöket, amely érzékenység, mint utaltunk rá, éppen akadálya szokott lenni az ilyen látásmódnak. Ezek a héroszok úgy testesítenek meg király-alkatokat, hogy közben megőrzik egyedi személyiségük elevenségét is. Báthory és Bethlen alakjának szimbolikus-mitikus ellentétét természetesen észrevette és sokszor elemezte a kritika és az irodalomtörténet. Ezek az elemzések azonban inkább csak a „politikai mitológiára" voltak érzékenyek (amely természetesen fontos része Móricz koncepciójának, de nem egyetlen dimenziója a műnek), s megítélésem szerint ezt is többnyire sematikusan értelmezték. A közkeletű felfogás szerint Báthory a harcos-hódító, Bethlen pedig a békés, építő történelmi hős. A történelmi és erkölcsi igazság eszerint Bethlen oldalán van, hiszen ő az, aki alárendeli személyes vágyait a köz érdekének (míg Báthory saját hajlamai szerint igyekezett alakítani az ország politikáját), s ugyancsak ő az, aki helyesen értékeli Erdély helyzetét, s ennek megfelelő reálpolitikát követ (míg elődje hódító kalandokban fecséreli el a fejedelemség erejét). Valóban: mintha már a mű első nagy jelenete, Báthory fejedelmi beiktatása ezt az ellentétet exponálná. Az akkori székely főkapitány, a későbbi fejedelem, Bethlen Gábor nyomatékosan figyelmezteti a trónra lépő fejedelmet beiktatási beszédében a kis ország sajátos helyzetéből adódó kötelezettségeire. Itt Bethlen azokat az elveket fogalmazza meg, amelyek majd fejedelemként is vezérelni fogják, s amelyeket a regény szállóigévé vált, emblematikus mondatai így foglalnak össze: „A fejedelemnek... nem lehet olyan álmot álmodnia, amilyet csak akar: csak amit lehet... Nem is csak amit lehet: de amit kell..." Volt olyan értelmezés is, amely Báthoryban a forradalmárt, Bethlenben a reformert vélte fölfedezni, s e két vezető-archetípus ellentétében látta a regény eszmei kompozíciójának alapját. Ez a felfogás természetesen csak a harcos-építő kettősség durván aktualizáló változata, s Móricz művét amolyan politikai kulcsregényként magyarázza. Más megközelítésben, de némileg hasonló logika alapján a két fejedelem ellentéte a
