Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról
amely nem azért sajátja Gyulai Pál kancellárnak, mert Kemény olyannak rajzolta, hanem azért, mert a kancellár is, Zsigmond báró is, mindketten erdélyiek. A fontolgatás, a latolgatás, az okkal való vagy oktalan lélekmardosás olyan specifikus erdélyi lélekvonások, amelyek az onnan származón örök stigmaként vérzenek, s Báthory Gábor kissé józan részeg és Bethlen Gábor alföldi világossággal látja a dolgokat." Bizonyára létezik - és összehasonlítható - az „alföldi" és az „erdélyi" lelkialkat, bár Laczkó itt mintha kissé sematikusan gondolkodna erről. Az érdekes számunkra inkább a Kemény Zsigmonddal való összevetés, mert az erdélyi báró azon kevés íróink egyike, akikről a nemzeti irodalmat „belterjessége és túlpolitizáltsága" miatt leértékelő kritika is általában elismerően szól, úgy tartva számon, mint egyetemes horizontú, bölcseleti értelemben is mélyen gondolkodó írót. Többnyire mégis Móriczot tartják nagyobb írónak, mert realista ábrázolásmódjához jól illeszkedő, ugyanakkor rendkívül expresszív prózanyelven szólal meg, míg Kemény igen körülményes és kora köznyelvétől elszigetelt, „hibrid" stílusban írt. Ha nem is szokták nyíltan kimondani, létezik egy olyan lappangó vélekedés, hogy irodalmunkban különös kettősség, értékhasadás figyelhető meg: a metafizikai kérdésekre érzékenyebb írók mintha nyelvileg suták, nehézkesek lennének, míg az igazi nyelvművészek gondolatilag sekélyesebbek. Keménnyel szemben persze inkább a 19. századi nagy kortársakat, Jókait és a fiatalabb Mikszáthot szokták említeni, nem pedig a 20. századi Móriczot. Mégis, az ő összehasonlításuknál is fölsejlik ez a vélt kettősség, s Laczkó fejtegetése Móricz „alfóldiségéről" csak erősíti a magyar író állítólagos metafizikai érzéketlenségének mítoszát. Németh László már árnyaltabban fogalmazza meg az Erdély szerzőjével kapcsolatos hiányérzetét. „Fiatal korunkban magunk is sokat dohogtunk rá, hogy ez a rendkívüli ábrázoló író nem »nagy gondolkodo«, szobrászi dühéhez nincs elég metafizikája. S valóban, ha a nagy kelet-európaiakhoz, Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez vagy magyar kortársához, Ady Endréhez hasonlítjuk, ez tűnik először föl: nála nincs vallás, nincs üdvösségharc, nincs evangélium. Nem tiltotta el magát ateistaként tőle: egyszerűen csak irtózott. (...) Hogy valóban hiány-e ez a metafizikátlanság: azon lehet vitatkozni. Aki Móricz Zsigmond műveibe elmerül, nem érzi, hogy ez valami lelketlen világ, amelyből kiölték az isteneket. Inkább a mitológiák vallás előtti ragyogása az, amely körülveszi. Mintha az élet lenne nála önmaga mitológiája. Akár a valóságban." Németh úgy említi föl a metafizikátlanság vádját, hogy rögtön fel is menti Móriczot, rámutatva műveinek archaikus közvetlenségére. Találó jellemzés, de ki lehet egészíteni azzal, hogy Móricznak szorosabb értelemben vett, fogalmilag is megragadható metafizikája is van - legalábbis a főművének tekinthető Erdély-trilógiában. (Maga a szerző természetesen nem filozófusként fejti ki, hanem írói eszközökkel megérzékíti ezt a metafizikát.) Ennek alapkérdése pedig meglepően hasonlít Arany eposzának, a Buda halálának fő kérdésére. A hatalom, az önérvényesítés mítoszáról: az erőről és a gyöngeségről mint sorsalakító minőségekről van szó. Ennek tömör megfogalmazása Aranynál így szól, Etele szavaival:
