Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról
meri, hogy külső, mégoly tiszteletreméltó feladatok átvállalása bizonyos tekintetben szegényíti az irodalmat, akkor komolyan kell vennünk ezt a nehézséget. Tévedés azonban azt hinni, hogy ez a helyzet szükségszerűen csak alkalmazott irodalmat, „irányköltészetet" inspirálhat. Meg kell különböztetnünk az író szerepvállalásának a kérdését a műveket ihlető élményanyag problémájától. A nemzet szorongatottsága: sorshelyzet, amelynek művészi feldolgozása nagyszabású ábrázolást, egyetemes nézőpontot kíván, és éppen olyan alkalmas írói tárgy, mint az élet bármely más tapasztalata. Ha lehet hiányérzete a magyar olvasónak, akkor inkább az e sorshelyzetet méltó módon megjelenítő remekművek viszonylagos ritkasága miatt lehet. Annál szomorúbb, hogy azokat a magyar alkotásokat, amelyek az autonóm irodalom magasrendű eszközeivel fogalmazzák meg a nemzeti problémát, néha éppen tárgyválasztásuk miatt becsüli alá a kritika egy része, eleve feltételezve, hogy ha a nemzet sorsáról szól az író, bizonyosan „nem képes meglátni az embert a magyartól". Ez az előítélet akadályozza mindmáig, hogy epikánk némelyik világirodalmi rangú darabját súlyához méltóan, fanyalgás nélkül értékelje az irodalmi közvélemény. Részben ezért vitatja a hivatásos olvasók egy része (talán nagyobb része) Arany csonka hun trilógiájának művészi értékét, és emiatt nem vagy csak fenntartásokkal kapja meg Móricz Zsigmond legnagyobb műve, az Erdély-trilógia a méltó elismerést. E két kivételes remekművet azért említjük együtt, mert szerzőik alkatának nagy különbözősége ellenére igen sok bennük a közös vonás. Nemcsak az kapcsolja össze őket, hogy Arany is, Móricz is a magyar történelmi „mitológia" szimbolikus alakjait állítja műve középpontjába (Arany Attilát, Móricz Bethlen Gábort), nem is csak az az (inkább külsődleges) párhuzam, hogy mindkét mű többrészes ciklussá formálódott - hanem sokkal inkább az a nagyszabású művészi teljesítmény, ahogyan szerzőik egyetemes létkérdések foglalatává teszik a sajátosan magyar sorskérdéseket. A személy - ez esetben a vezetésre hivatott személy -, a nemzeti közösség ügye, és a végső, metafizikai kérdések mind Aranynál, mind Móricznál egymásra vonatkoztatva teljes rendszert alkotnak, s ezáltal (noha mindkét nagy vállalkozás befejezetlen maradt) a hiánytalan teljesség érzetét keltik. Közös a két mű gondolati magja: a személyes indulat, ill. alkat összefüggése a hatalommal, és ennek hatása a közösség életére. (Ez a Buda halálában Etele, Buda és asszonyaik konfliktusában, az Erdélyben Bethlen és a Báthoryak ambivalens viszonyában jelenik meg.) Nincs módunk itt a két nagy mű részletes összehasonlítására. Ezúttal az Erdélyt vizsgáljuk meg részletesebben, s csak néhány vonatkozásban utalunk a Buda halálával megfigyelhető párhuzamokra. Móriczról az a közkeletű vélemény, hogy nagy társadalom- és emberábrázoló, de egyfajta „földhözragadt" realizmus jellemzi: nincs érzéke a metafizikai megközelítéshez, így gondolja jelentős méltatói közül többek között Laczkó Géza és Németh László is. Laczkó (aki egyébként először figyelt fel Arany és Móricz epikájának bizonyos hasonlóságaira) az Erdély bírálatában veti föl, hogy noha a regény remekmű, különös módon éppen az „erdélyiség" hiányzik belőle. Ezen egy sajátos metafizikai sorsszemléletet ért a kritikus, amely szerinte legérzékletesebben Kemény Zsigmond regényeiben jelenik meg. „...valami igazán erdélyi még sincs sehol (Móricz művében): az a sötét tétova,
