Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról

RAKOVSZKY ISTVÁM Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról A magyar irodalmi hagyományt, különösen 19-20. századi időszakát sokszor éri az a kritika, hogy túlzottan nagy szerepet kap benne a nemzet ügye. E vélekedés szerint a magyar irodalmi közvélemény a legutóbbi időkig olyan módon állította előtérbe a nemzeti sorskérdéseket, hogy ezáltal háttérbe szorult és csaknem elsorvadt a „tiszta" művészet, a nem-elkötelezett, autonóm esztétikum irodalmunkban. Valóban, olykor maguk az írók is panaszolják megkötöttségüket: a nemzet ügyével való foglalatoskodást olyan kötelezettségként, teherként értékelve, ami akadályozza őket a „valódi" írói feladatok elvégzésében. De milyenek is a „valódi írói feladatok"? Az író végül is művész: magánember, sajátos tehetséggel, a nyelvi kifejezés képességével („az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet" - mondja Kosztolányi), különös érzékkel a személyes és az egyetemes problémák iránt. Érdekelhetik ugyan a közügyek, lehet közéleti ember, időlegesen még politikai feladatokat is vállalhat - író voltában azonban mindenekelőtt gondolkodó és kifejező (tehát nem filozófusként bölcselkedő, a végső kérdésekre választ kereső és rendszert alkotó) írástudó. Ennek a szerepnek a maradéktalan betöltése vált nehézzé a magyar kultúrában, amelynek különleges meghatározottsága sokszor követel, ha nem is kimondottan politikai szerepvállalást, de erőteljes közéleti elkötelezettségeket az íróktól. Mindegy, hogy egy író alkati vonzásának engedve voltaképpen örömmel helyezi a köz ügyeit a szépirodalmi munka elé, mint Zrínyi, vagy erkölcsi kényszerből, önmagát megtagadva lép a haza szolgálatába, mint Kölcsey - látszólag mindenképpen az írói autonómiának kell csorbulnia. A magyar író szerepét évszázadokon keresztül különös ballaszttal terhelte meg, hogy kénytelen volt közéleti feladatokat átvállalni. Illyés Gyula, aki egész érett írói pályája során lelkesen azonosult a Petőfi megfogalmazta erkölcsi paranccsal („Előre hát mind, aki költő, / A néppel tűzönvízen át!"), maga is finom iróniával jegyzi meg, hogy Magyarországon még árvízvédelmi ügyekben is az íróktól várnak útmutatást. („De hát hol van itt a vízügyi hivatal?" - teheti föl a kérdést a naiv idegen, Illyés szerint.) Ha tehát maga az író, méghozzá a tudatosan elkötelezett író is elis-