Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - KALLA GÁBOR: André Parrot emlékezete

tak meg, és amely áttekinti a korábbi ellenségeskedések történetét. Ma már Mári számos kora dinasztikus uralkodóját ismerjük helyi írásos emlékekből és külső forrásokból egyaránt. A déli, sumer dinasztiákkal való szoros kapcsolatot talán az ún. uri kincs jelzi legjobban, amelyről alább még lesz szó. Parrot tevékenységének köszönhetően Mári kora dinasztikus kori települése ismert a legnagyobb kiterjedésben. Ennek egyik oka, hogy az erős eróziós tevékenység sok helyen egészen az ekkori rétegekig lepusztította a felszínt, így ez az időszak került elő legelőször. Számos kisebb méretű templomot ásott ki, köztük legelőször az Istár-templomot. Istárt itt északon nem a szerelem istennőjeként tisztelték, mint délen, hanem mint harcias istennőt, és általában teljes fegyverzetben ábrázolták. A templom két szentélyből és számos kis helyiségből állt. Alaprajza nem volt egységesen tervezett, és a szentélyektől eltekintve jobban hasonlított egy lakóházra, mint egy templomra. Jelentősége azonban nem építészeti kivitelezésében, hanem az itt talált leletekben rejlett. Az egyik szentély előtt bukkant rá Parrot több más szobortöredék mellett IsqiMári és Ebih-Ilí szobrára, egy, az Ur városában előkerült híres „jelvényhez" hasonló mozaikberakásos dobozra, valamint számos Irán területén zsírkőből készült domborműves edényre. A két szobor már egyértelműen a déli, sumer kultúrával való szoros kapcsolatot jelezte, de ekkor még senki sem sejtette, hogy Mári válik a kora dinasztikus szobrászat legnagyobb lelőhelyévé. 1952-ben, a nyolcadik évadban tárta fel Parrot az ún. Ninni-Zaza-templomot, ez az istennő egyébként máshonnan nem ismert. A templom egy rizalitokkal (falbeugrással) díszített udvar köré csoportosul, a szentély a keleti oldalt foglalja el. A 14x5 méter nagyságú helyiségben körben egy alacsony padka húzódott, eredetileg erre állították a szobrokat. Közel 50 szoborra és 150 töredékre bukkantak a szentélyben, további 15 szobor és 13 töredék került elő az udvarból. A mezopotámiai régészet egyik legnagyobb szoborlelete. Ezek és a többi kora dinasztikus templomban talált szobrok a kora dinasztikus vallásosság jellegzetes emlékei. Fogadalmi ajándékok voltak az isteneknek, sokszor magukon viselik a fogadalmi feliratokat is. Megtalálhatóak köztük királyok, papok és tisztviselők és egyéb, felirattal nem azonosított személyek, valamint férfiak illetve nők ábrázolásai egyaránt, sőt egy esetben egy házaspár is előkerült. Szinte minden esetben a test előtt összezárt kezekkel ábrázolták őket, ezért a tudomány az „imádkozó szobor" nevet adta nekik. Szemeiket kagyló és nemeskő (pl. lazúrkő) berakással tették különösen szuggesztívvé. A férfiak jellegzetes öltözete a gyapjú szoknya, a nők gyakran magas fejfedőt viselnek. Az „imádkozó szobrok" Sumerbői erednek, Mariban azonban művészi tökélyre emelték készítésüket. A szögletes, szinte kubista déli alakokkal szemben az itteniek plasztikusabbak és élettelibbek. Az imádkozó szobrok feladata az volt, hogy a készíttető helyett állandóan imádkozva nyerje meg az istenség jóakaratát. A kora dinasztikus kor különleges időszak volt a mezopotámiai művészetben. Később a királyi hatalom ideológiája már megtiltotta, hogy a magánemberek szobrokat állíttassanak magukról, itt azonban a sémák mögül előbújva megjelenik az egyéni ember is. Ebih-Ilí gipszkőből készült szobra (1. kép) az egyik legszebb Mariban előkerült mű-