Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Corpus evangelicorum - MIKONYA GYÖRGY: Az evangélikus tanítóképzés alakulása a sajtó tükrében

Az eddigi felsorolás és az említettek munkásságának elemzése jól mutatja, hogy a reformációt követő időszakban Magyarország közvetlen, élő kapcsolatban van a „nyugati világgal", amikor csekély időbeli eltolódással nálunk is megjelennek a legújabb tudományos elképzelések; a peregrinációból hazatértek többnyire a német hatás közvetítői, de megjelenik a holland, illetve kisebb mértékben az angol hatás is; • a külföldről hazatért lelkészek amint lehet, hozzákezdenek a külhoni tapasztalatok hazai átültetéséhez; • a legtöbben nemcsak egy szaktudomány művelői, hanem számos, különböző szakterületeik ismerői, sőt az egyes mesterségek gyakorlati fogásai iránt is nyitottak; • a hazatérők mindig felvállalják a nem kis terhet jelentő szervezői feladatokat és a pénzügyi források megteremtését; • értelemszerűen az így létrejött intézmények nem voltak tartósak, a pénzügyi és a személyi körülményektől függően, időnként beszüntették a működésüket, vagy éppenséggel újjáalakultak; ennek megfelelően a teljesítményük is rendkívül egyenetlen, virágzó periódusok váltakoznak stagnáló, vagy éppen visszaeső időszakkal, attól függően, hogy éppen kit sikerült tanítónak megnyerni. A tanítóképzés megoldása felé vezető úton újabb lépést jelentenek az 1707-es rózsahegyi zsinat döntései. Az itt felszólaló eperjesi Szirmay Miklós utal arra, hogy a tanári pálya iránt érdeklődő ifjak néhány évig szerezzenek gyakorlati tapasztalatokat a gimnáziumban, ezután menjenek külföldre tanulni, és csak ennek befejeztével tegyenek képesítő vizsgát.

4 1769-ben, a Pesten tartott kerületi felügyelői értekezleten már szóba került, hogy a pozsonyi, a soproni, az eperjesi és a késmárki főiskola rektorai és professzorai a lelkészekkel egyenlő rangba helyeztessenek. Felhívták a figyelmet a tanári pálya iránt érdeklődők gondos kiválasztására és fokozott támogatásukra. Ha közülük valaki külföldi akadémiákra menne tanulni, akkor még egyszer akkora ösztöndíjat kellene neki adni, mint a teológusoknak. Sajnos ez a nagylelkű javaslat csak terv maradt! Időközben a jó szervezőképességű és nagy tenni akarású Tessedik Sámuel volt az, aki igényes elméleti előkészületek - a filantrópok intézményeinek alapos tanulmányozása - után, 1780-ban Szarvason iskolát alapított. A (nép)tanítók teljes képzését ugyan még ő sem tudta felvállalni, de a magasabb évfolyamba járó gyakornokoknak, szeminaristáknak a reális és gyakorlati tárgyak mellett neveléstani alapismereteket is nyújtott. A neohumanista hatások érvényesítésére törekvő Schedius Lajos is felismeri a tanítóképzés fontosságát. 1806-os tantervi javaslatában már kitér erre a kérdésre. Úgy véli, hogy a négy polgári osztályt és a líceum pedagógiai tanfolyamát elvégzett tanulók már taníthatnának a polgári iskola első három osztályában, a pedagógia tanárának felügyelete mellett. Elképzelése szerint ez lett volna egy későbbi tanítóképző szeminárium alapja. Főleg a szomszédos települések tanító szükségletének biztosítására 1773-ban oktatási intézmény létesül Harkán, majd 1806-ban tartósabb alapításra kerül sor Sárszentlőrincen. Itt a három osztályos latin iskola (schola triviális) tárgyai közé - a leendő tanítók, vagy inkább kántorok számára - felvették az éneket, a szépírást, a helyesírás és a magasabb számtan tanítását. Ebben az iskolában tanult 1831/32-ben és 1833-ban