Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Figyelő - TAMÁS EDIT: „Isten dicsőségéért, ez szegény magyar haza szabadságáért" (Rendezvények és könyvekLorántffy Zsuzsanna évfordulóján)

Pál szavai - „mostantól tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem" - alapján fejti ki, mit jelent a keresztény ember önazonossága a világban: egyfajta finom, szeretetteli, de okos távolságtartást mindattól, amik vagyunk, ami vagyunk, és odaadást, elfogadást a hozzánk tartozó, bennünk élő másik iránt. Ezzel, szándéka szerint, megőrzi a szegény, kirekesztett, marginalizált melletti döntés lehetőségét anélkül, hogy a sokrétű emberi társadalmat egy durva duális ellentétre redukálná. A „hozzánk tartozó másik" gondolatában tulajdonképpen két szálat fog Össze. Egyrészt felhasználja a kortárs „kapcsolati" feminista teoretikusoknak, elsődlegesen Carol Gilligannak a modern individualista emberfogalomra vonatkozó kritikáját. Az ember azonosságát, hangsúlyozza Gilligan, a másokkal való kölcsönviszony alakítja, a hozzánk tartozó mások által leszünk azok, akik vagyunk. Az igazságosság csak ebben a keretben, a kölcsönös függésünk komolyan vétele által lesz valóban értékké. Volf másik szála a mai angolszász exegézis kulturális antropológián tájékozódó iskolájából ered. A Biblia ugyanis egy olyan világ szülötte, ahol az identitás - még - a társadalmi beágyazottság, családi kapcsolatok és megbecsülés eredőjeként jön létre. Ez a premodern antropológia sok azonosságot mutat a Gilligan által sürgetett új emberképpel. Volf a biblikus szemlélethez tűnik visszatérni - megerősítve a kapcsolati feminizmus tételeivel - a Tékozló fiú (Tékozló apa, Két fiú) példázatának magával ragadó teológiai exegézise során. Csakhogy ez a visszaút túl könnyű megoldás. Egy mai keresztény antropológia az individualizmusnak nem félretolásán, hanem kritikus, mély feldolgozásán kell alapuljon. Másrészt a Szentírás maga is részes az antropológiai individualizmus kialakulásában. Az O- és Újszövetségben sokféle módon, de újra meg újra hangsúlyozódik: hiába vet meg egy embert mindenki, ha Isten előtt igaza van, Isten ítélete független e világ véleményétől, tehát az embert minden más kapcsolat felett határozza meg istenkapcsolata. Az individuumot a kapcsolatnak alárendelő antropológia, úgy vélem, itt csapdába fut. Vajon egy igazi kelet-közép-európai felszabadítási teológia kezdete ez, a felszabadítás teológiáinak meghaladása, vagy tévút? S ha tévút, nincs-e igaza mégis legalábbis az irány kijelölésében? Nagy érdeklődéssel tekintek a kötet magyar visszhangja, hazai kollegáink véleménye elé, s azt is remélem, a következő években alkalmat teremthetünk arra, hogy ezt a kiemelkedő teológust a hazai teológiai fórumok egyikén személyesen is vitapartnerünkként üdvözölhessük. Andorka Eszter „Isten dicsőségéért, ez szegény magyar haza szabadságáért" (Rendezvények és könyvek Lorántffy Zsuzsanna évfordulóján) Medgyesi Pál Lorántffy Zsuzsannáról írt sorait választottam a fejedelemasszonyra emlékező írásom címéül. 2000-ben, a magyar államiság és a kereszténység millenniumára emlékező ünnepségek között örömmel fedezhettük fel a Lorántffy Zsuzsannát köszöntő rendezvényeket. A határon belül ezek közül a legjelentősebbek szeretett városában, Sárospatakon voltak. Az itteni megemlékezéseket a Rákóczi-Lorántffy örökséget tu-