Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt

ben keressük. Ez a feszültség nem mindig nyilvánvaló, hiszen Jézusnak a halottak közül való feltámasztása, illetve testünk megígért majdani feltámadása tematikusán inkább más ellentétekben keresnek kifejeződést: a halál és az élet, illetve a halál és a halhatatlanság ellentétében. Elet, halál, mulandóság és halhatatlanság az embert ősidők óta foglalkoztató alapkérdések. A feltámadás természetesen ezekre az alapkérdésekre is feleletet kíván adni, de a maga természete szerint, azaz rámutatva a régi és az új feszültségére. Ha az alapkérdésekkel vívódó ember a feltámadás üzenetét nem érti meg, természetesen a maga immanens, önmagából kiinduló és önmagába visszaérkező vívódásait fogja beleolvasni a feltámadást elbeszélő történetekbe és reflexiókba. Az Isten új teremtésére utaló új helyére ekkor óhatatlanul az élet és a halhatatlanság, esetleg az utóbbinak a görög dualizmuson átszűrt formája, a lélek halhatatlansága kerül. Feltámadás: az élet győzelme a halál felett? „Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die." - írja Pilinszky gyönyörű győzelmi himnuszában. „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?" - ujjong Pál apostol az első korinthusi levélben. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha." - mondja Jézus Mártának Lázár feltámasztása előtt. A Biblia egészét pedig szinte keretbe foglalja az élet fájának szimbóluma: a jahvista teremtéstörténet szerint az Úristen fákat sarjasztott az Édenkertben, középen az élet fáját és a jó és rossz tudásának fáját; s az élet fája újra megjelenik a Jelenések könyvének utolsó fejezetében, az új Jeruzsálem főútjának közepén, a folyó két ága között, évente tizenkétszer hoz termést, levelei pedig a népek gyógyítására szolgálnak. Az élet fájának ábrázolása már az 5. században összekapcsolódott Krisztus keresztjével: a keresztfából sarjadó zöld ágak jelzik, hogy az emberiség Krisztus kereszthalálában kapta meg az örök életet. A szimbolikus kapcsolat nagy erejét mutatja, hogy a 20. század során is eleven: a fiatal Bonhoeffer szerint a teremtés és a bűnbeesés történetének egésze az élet fájáról beszél, amely a Golgotán áll.

1 A halállal szemben győztes élet szimbólumának tartalma a bibliai kontextuson belül félreérthetetlen: akkor tehát, ha halálon az Istentől való távolságot és életen az Istennel való közösséget értjük, a halál és az élet fordulópontját pedig Jézus életének, tanításának, példájának, halálának és feltámadásának összefüggésében értelmezzük. Ahol viszont ez a kontextus eltűnik - vagy soha nem is volt jelen -, ott az élet és a halál más jelentést kap, azt a jelentést, amivel a mindenkori ember természetes módon felruházza. Ez a jelentés pedig, korokat és kultúrákat átívelve, alapjában állandó: az élet termékenység, növekedés, mozgás, változás, a halál pedig mindennek hiánya. Nem véletlen, hogy az élet fájának a szimbóluma messze a Biblia világán túl is ismert, régi korok mitológiájától kezdve egészen máig élő népszokásokig, s az sem véletlen, hogy ez a szimbolikus gondolkodás és a ráépülő szokásrendszer a maga élet- és halálfelfogását igyekszik megőrizni a keresztény köntös alatt is.