Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt

A legszélesebb körben gyakorolt húsvéti szokások, a tojásfestés és a locsolkodás az örökifjú termékenységkultusz egyszerűsödött, mára gyakran a fogyasztói társadalom igényeihez szabott továbbélései. S míg örülhetünk annak, hogy a népi kultúrából valami túlélte az urbanizációt, s fennmaradt a nagyvárosok betonrengetegeiben is, nem téveszthetjük szem elől, hogy ez a népi kultúra a kereszténynek mondott Európa évszázadai során azt a termékenységkultuszt képviselte, amivel, mint Baál-kultusszal, küzdöttek már az Ószövetség prófétái is, és amit Jézus ezzel a mondattal utasított el: „nem csak kenyérrel él az ember". Sokkal világosabb képet kapunk, ha megnézzük, minek a maradványai a ma élő húsvéti szokások. A 19. század közepén Ipolyi Arnold egy, a germán és szláv népek mitológiájával összehasonlítható, Magyar Mythologia

2 keretein dolgozva népszokásokat ismertetett, többek között a tél és a nyár váltakozását megélő-megjelenítő népszokásokat. Jákob Grimm kutatásaira utalva, aki részletesen bemutatta a germán, szláv és román népek között fellelhető halálkihordás szokását - egy csúf bábut hordoztak végig a falun, köpésekkel, veréssel megszégyenítve, hogy a telet elbúcsúztassák, s elvegyék a (tél) kedvét attól, hogy jégeső, betegség vagy halál képében visszajöjjön -, Ipolyi ismerteti a Magyarországon gyűjtött kisze vagy böjtkihordás szokását, amely szerint a csúf bábú körbehordozása virágvasárnapon történik. A néprajztudós megörökítette az ilyenkor énekelt rigmusokat is: „haj ki, kisze, haj ki!/jöjj be, sunka, jöjj be!" és „menj ki, kisze, kiszőce,/jöjj be, sódar s gombóca!" - énekelte az ünneplő ifjúság húsvét ünnepére készülve. A tél (halál) és a nyár (élet) váltakozásának népi játékokban történő megjelenítése azonban nem korlátozódott a böjt és a húsvét időszakára, hanem időben kiterjedt a tél oldalán farsangig, a nyár oldalán pedig pünkösdig. Ipolyi elbeszéli a májusfa állításának szokását, amelyet az eladósorba kerülő lányok háza elé ültetnek május első éjjelén, majd a pünkösdi király és királynő választását, akinek személyében a győzelmesen megérkező nyarat köszöntik. Talán nem túlzás arra gondolni, hogy az életfa mozdult ki a kora-középkorban megállapított helyéről, a Golgotáról, s lett májusfává, a termékenység ígéretének szimbólumává. S ha az ígéret nem teljesedett be? Ipolyi azonosítja a tőkevonás, törzsökhúzás szokását is, ami Magyarországon farsang utolsó napján volt szokásban: ekkor a farsang végéig férjhez nem ment leányok kénytelenek voltak az ifjúság megvetésétől kísérve tőkét vagy fatuskót maguk után hurcolva hazamenni. Akinek a májusfája nem váltotta be az ígéretét, annak számára szégyenfává lett - de ez a szégyenfa megint csak nem a Golgotán áll, hanem annak személyes szégyene lett, akit a termékenység istene magára hagyott. Elet és halál, életfa és szégyenfa szabályos, önmagába visszatérő körbe rendeződnek, ahogyan Ipolyi is összefoglalja magyarázatát: „[pünkösdkor] a nyár megjöttének ünneplését és tiszteletét látjuk; ebben pedig kitűnőleg a nyárnak, mint egy a télen győzelmet aratott hatalmas és diadalmas királynak vagy királynőnek személyesítését (...) hasonlóan a lovon érkező piros hajnal, a lovon menő nap és holdhoz képzelve. Hasonlóan szinte, mint a tél, borzas, torz arcú boszorkány, vén banyakint kivettetik, úgy ez koronás, virágos báb alakban ellentétezve a rossz tündér, boszorkány téllel, mint tündérkirályné, körülhordatik; és a kivetett, ledöntött, gyalázatosan vonatott tuskó, tőke, tél helyébe, mint zöldellő ág, virágzó májfa hozatik bé..."

3