Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt

nek pedig konkrét jelentése, tartalma, sőt teológiai tartalma van: a jövő az új teremtés, ami Jézusnak a halottak közül való feltámasztásával vette kezdetét. Ez az a jövő, amely biztosabb, mint a sokféleképpen számon tartott múlt. A következőkben annak jelentőségét igyekszünk megérteni, hogy Jézus feltámasztásának múltbeli eseménye minden más múltbeli eseménnyel szemben a. jövő felé irányítja figyelmünket. Jézus feltámasztása - és a mi feltámasztásunknak benne rejlő ígérete - arról a jövőről beszél, aminek nincs múltbeli előzménye, ellenkezőleg, radikális szakítást jelent mindazzal, amit a múltban megismertünk. A szó legegyszerűbb értelme szerint új. S mert Jézus feltámadása a legvalóságosabb tények egyike, lehetővé teszi, hogy a jövőt egyáltalán elgondolhassuk: a jövőt, ami nem csupán a múlt és a jelen időbeli meghosszabbítása, nem csupán annak végtelen ismétlődése, amit jól talán unalomig - ismerünk, hanem ami meggyőzően cáfolja a nincs új a nap alatt hidegen józan bölcsességét. Jézus feltámadt, ezért van jövő. Negatív megfogalmazásban ugyanezt a tételt így formálhatjuk meg: nem hinni az újban annyit jelent, mint tagadni Jézus feltámadásának a jelentőségét, s ennek következményeként mindennapi életünkben Isten-adta lehetőségeink szintje alatt élni. A feltámadással kapcsolatos teológiai reflexiók és általános vélekedések nem mindig tükrözik ezt az alapvető összefüggést; szükséges lehet tehát erre külön hangsúlyt tenni. Isten cselekszik Luther híres megfogalmazása szerint Isten három nagy tettét tartjuk számon: megteremtette a világot a semmiből, feltámasztotta Jézust a halottak közül, s végül teremti bennem, bennünk - ugyancsak a semmiből - a hitet. Ez a felsorolás egyszerre exkluzív és inkluzív értelmű. Exkluzív, hiszen nagy tettként elkülöníti őket más rendkívüli, csodás eseményektől, legyen az az átkelés a Vörös-tengeren, az ötezer ember megvendégelése, vagy akár a naini ifjú vagy Lázár feltámasztása. Ez utóbbi cselekedetek támogatják a nagy tetteket, a szenvedő, nélkülöző ember zárt világát nyitják meg egy-egy pillanatra, hogy látni engedjék a nagy tettek Istenét, de mégsem többek Istenre uta'ó jeleknél. A világ teremtése, Jézus feltámasztása és a hit viszont nem egy-egy eset:: a rendkívüli cselekedetek sorának, melyekben Isten megmutatja erejét és szeretetét, hanem teremtő tettek, amelyek újat hoznak létre. S éppen ezért inkluzív is a felsorolás. Ahol az Isten által elkészített jövő mint váratlan, vadonatúj lehetőség akár csak belevillan az adott helyzetbe, szétfeszíti a status quo-t, megzavarja az olajozott rutint és megkérdőjelezi a túlélés kényszerében fogant óvatos „igazságokat", ott a nagy tettek lendületével találkozunk. Nem véletlen, hogy az evilági, kézzelfogható, ugyanakkor egzisztenciálisan fontos dolgokra vonatkozó reménység kezdettől fogva összekapcsolódott Isten nagy tetteinek, közöttük Jézus feltámasztásának felidézésével. A következőkben ennek a kapcsolatnak néhány fontos megjelenését vesszük számba, s rámutatunk azokra a tipikus félreértésekre is, amelyek a feltámadást a konkrét reménységgel való kapcsolattól függetlenül próbálják értelmezni. A fentiek értelmében Jézus feltámasztásának jelentőségét a régi és az új feszültségé-