Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

A gondolat vándorútján - REUSS ANDRÁS: Vitázva a társadalommal és egymással

Hogyan járulhat hozzá az egyház igehirdetése társadalmi értékek és meggyőződések alakításához? Erről ad számot a nyilatkozat befejező része. A keresztény hit nyilvános vagy társadalmi jelentősége, hogy alapvető irányt mutat a személyes élet alakítására, amely formálja a kultúrát és a dolgok emberi értékelését, vagyis az emberek életvitelét. Az egyház bizonyságtétele arra indít embereket, hogy személyes életükben és a nyilvánosság előtt az első parancsolatot vegyék figyelembe, és bűnt egyedül Istennek adjanak dicsőséget. Az igehirdetés a kiengesztelődést, az emberek közötti megbékélést hirdeti. A Megfeszített alakja az isteni szeretet bűntől megváltó és bűnt eltörlő hatalmáról szól. A kereszt a segítő szeretet szimbóluma is, amely arra emlékeztet, hogy mindannyian segítségre szoruló emberek vagyunk, és hogy van segítség a segítségre szoruló részére. Mindezek olyan tényezők, amelyek tiszteletet ébresztenek a kereszténység társadalmat formáló ereje iránt. Olyan feltételek ezek, melyek nélkül sem az állam, sem a társadalom nem képes betölteni hivatását. Miközben az egyház a hit forrásaiból él, nagyra értékeli mindazt az értéket - írja a nyilatkozat -, amelynek a forrása nem a kereszténység, de annak megfelel és kultúránk részévé vált. Az egyház nem maradéktalanul azonos a hívők közösségével, a társadalomban sok tényező lehet a hit segítségére, de a kereszténység megújulásának mindig új forrása az evangélium hirdetése. A kereszténység társadalmat formáló ereje szempontjából ugyan nem mindegy, hogy a keresztény egyház tagjai többséget vagy kisebbséget alkotnak, de az evangélium nem külső kényszerrel, hanem a maga erejével akar embereket meggyőzni. Ezért is fontos az erőszakot alkalmazó állam és az önkéntességen, belső meggyőződésen alapuló egyház megkülönböztetése. A tolerancia mindenféle vonatkozásban elengedhetetlen, de a tolerancia, amely nem alkalmaz erőszakot és lemond az erőszakról, sokkal több és más, mint az önkény, amelynek minden mindegy. A toleranciában, amely nem adja fel saját álláspontját, de minden másik ember identitását tiszteli és támogatja, egyesül a minden ember istenképűsége felől való keresztény meggyőződés és az emberi személy megbecsülése, amelyet a gyakorlati ész tekint sérthetetlennek. Az emberi méltóságnak az ember értelmes voltával való megalapozása az emberi méltóság elismerését korlátozhatja, ha az értelem aktív használatának képességéhez köti. Az emberi méltóságnak az Isten általi teremtettséggel és megszólítottsággal való összekapcsolása viszont magában foglalja az ember értelmes voltát is, ezért az emberi méltóságnak a védelmét átfogóbban indokolja meg. Ezért kell az egyháznak ragaszkodnia ahhoz, hogy Isten igéje az egyes emberre és a társadalomra egyaránt közvetlenül vonatkozik. Tolerancia és pluralizmus kulturális szempontból nézve testvérek. Nem akkor érvényesülnek, ha minden bizonytalan vagy közömbös, hanem akkor, ha a személyek, csoportok és intézmények jellegzetes profilja érvényesülhet. „Az egyház a keresztről való beszédet hirdeti mint evangéliumot és egyúttal mint a toleranciára való elkötelezést, amely a másik embert - teherként is - elhordozza. Ha eközben az egyház világosan és egyértelműen beszél, ezzel nem csorbítja a társadalomban levő pluralizmust, inkább megeleveníti és erősíti. Nem tudja kikényszeríteni, hogy szavát meghallják, és nem is akarhatja azt külső segítséggel kikényszeríteni. Azonban a pluralista társadalomnak is, amelynek plurális szabadságát a demokratikus jogállam védelmezi, meg kell értenie,