Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

—___ — THEAITÉTOSZ: Nem tehetem, küzdök létemért, óh, nagyúr! PARMENIDÉSZ: Kérlek, ne fárassz! THEAITÉTOSZ: Főhős el. Angyalkar: Mily összetettek a Mások, kik elméjükkel nyaldossák az Egy-et. Mily egyszerű az Egy, mely átfogja a mindent. Megannyi univerzum, s mind bonyolult, csupán az Egész, csupán az Egész primitív. Függöny. PARMENIDÉSZ: Igazad van. Ha valaki netán hallgat minket, azt hiszi megőrültünk. Nem tehetjük meg, hogy nem mondjuk ki a napnál világosabb konklúziót. Erre én most alkalmatlan vagyok. Kérlek, te tedd meg! THEAITÉTOSZ: NOS, kukkolók! Ha nem vettétek volna észre, beszélgetésünkben eljutottunk annak felismeréséhez, hogy ama bizonyos Egy, amiről kezdetben társalogtunk, s amelynek se kiterjedése, se kezdete, se vége, nálunk, embereknél összehasonlíthatatlanul intelligensebb kell, hogy legyen. E tulajdonsága éppolyan elvitathatatlan tőle, mint örökkévalósága és végtelensége. Érvként elég annyi, hogy a részhalmaz nem lehet magasabb szervezettségi szintű az egésznél, hiszen az egész minimum a részhalmaz bonyolultságát - esetünkben például az emberi intelligenciát - magába foglalja. Az Egy tehát intelligens, hogy ne mondjam: személy. PARMENIDÉSZ: És ez akkor is igaz, ha a mi intelligenciánk csupán egy bonyolult anyagi struktúra folyamatainak terméke. A miénk ugyan lehet, de hogy az övé nem, az biztos! THEAITÉTOSZ: A magában való elme örök voltát állítjuk tehát? PARMENIDÉSZ: így is fogalmazhatunk. Bár neki nincs szüksége a mi csökött eszmélésünkre ahhoz, hogy magára találjon. Gondold csak el: a mi elménkre rá lehet sütni, hogy csupán folyamatok végterméke. 0 azonban, aki túl van anyagon, téren, időn és mindenen, nem lehet más, mint magában való elme. Hacsak nem állítjuk, hogy bumfordi tömb csupán, kinek annyi értelme sincs, mint közös ősünknek. THEAITÉTOSZ: Ezt nehéz volna állítani anélkül, hogy röhejessé válnánk. PARMENIDÉSZ: Elintézettnek tekinthetjük hát a létért való küzdelmet és a fejlődést, nemde? THEAITÉTOSZ: Részemről ennyi teljesen kimerítő. A szó legszorosabb értelmében. PARMENIDÉSZ: Azért még talán annyit legyen szabad hozzátennem, hogy ha a technikát nézzük, akkor elvileg lehetséges a végtelenségig nőni. Nos, nézzük a két lehetséges utat: elérjük célunkat, s akkor mi van? Mi leszünk az Univerzum, s elvileg legalábbis a csökevényes gondolkodás szerint - a Minden is. E fenséges lét felszabadít a dimenziók alól, s lám, a majom elődjeitől másik ágon felkapaszkodott önsorsrontó lény, íme örökkévaló, s végtelen istenség lett. THEAITÉTOSZ: Hacsak fejlődése végpontjaként nem válik bumfordi, értelem nélküli tömbbé, amilyennek most ő képzeli a Mindenséget. PARMENIDÉSZ: Na igen. S ha ez a fejlődés időben megy végbe, logikátlan azt feltételezni, hogy az örökkévalóság csak egy pontban kezdődik. Ésszerűbb belátni, hogy az, ami - vagy aki - felé tartunk, minket egy fél örökkévalóságnyival már megelőzött, ezért sohasem érhetjük el. THEAITÉTOSZ: S még mindig szép tőle, hogy türelmesen elnézi gigászi trónra törésünket.