Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

PARMENIDÉSZ: Am a józan elme azt mondja: gyermekek vagytok! Ne higgyetek az emberről többet, mint szabad! Élünk, harcolunk, bízva bízunk, - s bár állítólag a világ csúcsán vagyunk - mégis véget ér egyszer az út, és újra beolvaszt minket a roppant kohó, s nem marad más, mint a semleges salak. Úgy azonban nyerítve kikacagom héroszaikat - űrhajóstul, számítógépestül. Hát enyészetnek nemzünk utódokat? Vagy meg tudnád nevezni, mely nemzedék lesz az, aki elég bátor lévén ki meri majd mondani babázó, gügyögő gyermekei előtt, hogy az élet mégis játszótér, s úgysem élitek meg a felnőttkort? Ez esetben igazat csak a terroristáknak szabadna adni, akik e nemes bölcsességet elővételezve nem várják meg, míg kihűl a Nap, vagy nukleáris sugárzás fest kétfejű, rákos karikatúrákat rólunk. THEAITÉTOSZ: Mégis mondjuk hát ki világosan is, mi végre élünk itt: tartunk-e valahová? PARMENIDÉSZ: Nem tartunk sehonnan sehová. Vagyunk, mint voltunk is: emberek. Ahová tarthatnánk, s mivé lehetnénk: ő van. Vagyunk hát általa, benne, érte - azért, hogy e csodás felismerésekre eljussunk, s méltók legyünk az emberi névre. THEAITÉTOSZ: Ámen. De mégis: hogyha tulajdon elménk valójából indulva jutottunk el az Egy örök megsejtéséig, vajon nem kell-e reávetítenünk ugyanígy tökéletlen valónkat is? PARMENIDÉSZ: Hogy az Örök tökéletlen volna? Kételkedem, hogy sajátod e kérdés, inkább csak a kíváncsiskodók kedvéért járod körbe ily óvatosan e sarkot. Nemde azt mondtuk, hogy a természet törvényei gyönyörködtetnek? S nemde megtaláltuk az emberi törvény útját is, mely önmagában szép és rendezett? Vajon nem épp ezek - a nem érvényesülő, ám mégis érvényes igazság s a temérdek kárpótlás után kiáltó igazságtalanság - utalnak-e szintén az örök rendre, s a minket számon tartó bölcs rendezőre? THEAITÉTOSZ: Nem túl sok mindent állítottunk? Azt mondtuk, az Egy időtlen, avagy örökkévaló, majd azt, hogy végtelen, s ezért kiterjedés nélküli. Eljutottunk arra is, hogy intelligens, s hogy hozzá az emberi elme sem mérhető. Most pedig bölcsnek, jónak is látjuk őt? PARMENIDÉSZ: Szavamra! „Dologról" kezdtünk gondolkodni, s most ott tartunk, hogy személynek mondjuk, s mindazon ékeket látjuk rajta ragyogni, melyekkel - bár sokkal hitványabbul - a vallásos ember öltözteti istenét. THEAITÉTOSZ: Mégis, miért, hogy épp mi, e törvényre fittyet hányó torz kegyúr, az ember képviselői tudjuk így kifürkészni őt? S ha már így esett, miért vagyunk tökéletlenek? PARMENIDÉSZ: JÓ e szó. Van, ki ezzel védi fajunk, s magyarázza elfajzott voltunkat: tökéledenség. De könnyen beláthatod: csupán azért, mert épp nincs kéznél egy vödör víz, s egy tégla, még nem fontos bárkinek is azt hazudnia, hogy felhajtóerő nem is létezik. THEAITÉTOSZ: A baj az ember körül van, ennyi bizonyos. PARMENIDÉSZ: Tudod mit, barátom? Ne is töprengjünk ezen! Ismerjük el, hogy akár azoknak is igazuk lehet, akik erkölcstelenségüket véges voltukkal magyarázzák. Mi pedig feleljünk erre beszélgetésünkkel, s tettekkel állítsuk, hogy ez, s nem a gyilkos nagyratörés az emberi lét célja, s értelme. Végesen és tökéletlenül is van szabadságunk embernek lenni. Erre vagyunk determinálva.