Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

THEAITÉTOSZ: Rémisztő. Az ember kívülről várja a csodát, azaz a törvények felfüggesztését, miközben a saját rendszerén belül folyamatosan ott működik a csoda. De miféle „csoda". Mégsem determinált hát a lét? PARMENIDÉSZ: Korábban beláttuk, hogy az. A törvények általi meghatározottságot és a törvények nem érvényesülésének tényét együtt csak úgy oldhatjuk fel, ha kimondjuk: kizökkent világban élünk. „Kizökkent az idő! O, kárhozat... THEAITÉTOSZ: ...hogy én születtem helyretolni azt?" Hm. Mivel a fizika törvényei megközelítőleg eléggé becsületesen érvényesülnek - s tegyük hozzá, még a Holdon is! -, azt kell mondanunk, hogy e kizökkentség centruma az ember. PARMENIDÉSZ: A fizika törvényei valósággal gyönyörködtetnek. Érdek nélkül, hisz Arkhimédész törvénye - érvényesülve, érvényesületlenül - sem tör az életemre. Az emberre vonatkozó törvények nem csak gyönyörködtetnek, hanem köteleznek is. THEAITÉTOSZ: Mégis van hát szabadságunk? PARMENIDÉSZ: Azt nem tudom, de hogy kötelességünk van, s hogy felelősek vagyunk, az bizonyos. THEAITÉTOSZ: Sőt, érdekünkben áll e törvényeket felismerni, és magunkat ezekhez tartani. De hogyan lehet feladat a lét? Nem anyag vagyunk? Szinte megijedek, ha arra gondolok, hogy értelmünkkel merev és akarattalan tömbök törvényszerű mozgásairól elmélkedünk, miközben tudjuk, hogy e merev és akarattalan tömbök hatalmasabbak minálunk. Ilyen kiszolgáltatottak lennénk? Egy magas intelligencia a végtelen semmiben - kiszolgáltatva vak összefüggéseknek és reá vonatkozó, őt kötelező, ámde nem érvényesülő normáknak? JMi lesz, ha kiszámíthatatlan törvényszerűségek kérlelhetetlen következményeként egyszer csak megsemmisülünk? PARMENIDÉSZ: ÉS ha igen? Vajon mi semmisülhet meg? Talán anyag, vagy energia? Hiszen ezek legfeljebb átalakulnak egymásba, de megmaradnak. Mi semmisülhet meg, ha mi megsemmisülünk? Csupán felbomlik egy anyagi struktúra, és mássá alakul át. Minden maradt a régiben. Nincs miért izgulni. THEAITÉTOSZ: EZ elvileg szépen hangzik, engem azonban mégis aggaszt a sorsom. Lehet, hogy egyszer valóban vége lesz ennek az egésznek? PARMENIDÉSZ: Ne tréfálj! Egyszer úgyis meg kell halnia mindenkinek. Ez nem is kérdés. Csak nem azt akarod mondani, hogy jobban aggaszt az utánad sok száz, vagy sok ezer évvel később élő ismeretlenek sorsa, mint a saját életed? THEAITÉTOSZ: Különös, hogy így gondolatban összeforr az egyén élete az egész emberiségével. Vajon merre tart a lét? „Megy-é előbbre majdan fajzatom?" Mintha minden realitásnak ellentmondva mégis titkon azt remélném, hogy utódaimban én is ott leszek. Vajon e kedves kis ország lakói ugyan fognak-e majd évezredek múltán valamely más, akkori civilizáció emlékében így társalogni egy napsütötte domboldalon? PARMENIDÉSZ: ÉS tebenned, őbennük vajon ki, vagy kik vannak ott? Ne csak azt kérdezd: hová, merre, hanem ezt is nézd: honnan jöttünk, s ehhez képest hová érkeztünk? A jövőt nem ismered, de a múlt nyitott könyv előtted. THEAITÉTOSZ: A kőbaltától az űrhajóig, a faekétől az Internetig eléggé nagy az út, nemde? Ki tagadná a fejlődést? PARMENIDÉSZ: Valóban, s nagy az út a bronzhegyű lándzsától az atombombáig, a