Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - BARTHA ISTVÁN: Theaitétosz és Parmenidész Badacsonyban

kétkerekű harci kocsitól a repülőgép-anyahajóig is. Valamikor elég volt a víz és a legelő, ma pedig pusztítjuk az őserdőket, óceánokat. Ez milyen fejlődés? THEAITÉTOSZ: Úgy tűnik, a reánk vonatkozó törvény - az erkölcs - területén nemigen jutottunk előbbre. De akkor mi lehet oka kiválasztódásunknak? Egy épp saját törvényei szerint selejtes faj tör az állatvilág élére? PARMENIDÉSZ: Voltak, s vannak is, akik a technikai fejlődéstől erkölcsi előrelépést is remélnek. Hirdetik mindmáig, hogy a mennyiségi felhalmozódás minőségi változásba csap át egyszer. Sőt, vannak, akik a történelmi szükségszerűség megvalósításának önjelölt prófétáiként még a mindenki számára kötelező érvényű következő lépést is tudni vélik, és a történelem kerekét a saját elgondolásaik szerint pörgetnék. Az ő mindenkori áldozataiknak állít méltó emléket a jámbor bölcs, Sir Popper. S valóban, mindig voltak az eszmélésnek korszakai, de a sokaságot tekintve nem figyelhető meg előrelépés. Voltak nagyszerű korszakok, kiemelkedő személyiségek, de egészében véve a társadalmat alkotó egyének morálja nem javult. Legalábbis meredek volna azt állítani, hogy az evolúció az ember szintjén az erkölcsbe tevődött át. Sőt, ha a természetes kiválasztódás eredeti szempontjait vesszük figyelembe, azt keli mondanunk, hogy az ember fennmaradását, túlélését épp azok a tulajdonságai fenyegetik leginkább, amelyek alapján embernek lehet nevezni. Az előzékenység, a gyengék istápolása, az irgalom és az önfeláldozó szeretet éppenséggel nem a mindenáron való túlélés ösztönös megnyilvánulása. Pedig paradox módon még a vaskos földhözragadtság önző szempontjai szerint is ez tűnik célszerűnek. Ha ugyanis mindig legyőzik azt, aki nem elég agresszív, előbb-utóbb elfogynak, akiket ki lehet használni. Olyan ez, mintha megennék az aranytojást tojó tyúkot. Az idők során azonban a viszonyok átalakultak. Mindig valami másnak a vonzásában, vagy taszításában élt az ember. Manapság atomizálódnak és integrálódnak egyszerre. THEAITÉTOSZ: Mit értesz ez alatt? PARMENIDÉSZ: Azt, hogy régebbi közösségi formák felbomlóban vannak - például nem divat az ilyesfajta beszélgetés sem, amilyent most folytatunk -, ezért egyre befelé fordultabbak és magányosabbak lesznek az emberek. Ezzel egy időben jelentkezik viszont egy misztikus összetartozás-tudat. Erre még a fogyasztói társadalom bugyuta sznobjai is mohó vevők: legyünk harmóniában a világegyetemmel! Táplálkozz egészségesen, ne igyál, ne dohányozz, használj óvszert, egyél müzlit, és lehetőleg naponta negyedórát relaxálj! S mindezt csupán azért, hogy a felpörgött, túltechnizált világ problémáit hatékonyabban tudd megoldani, sikeresebb légy az üzleti vállalkozásaidban, többet termelj, nagyobb legyen a profitod. THEAITÉTOSZ: Tehát az emberi lét normája és értelme, úgymint az erkölcs és a magasztos dolgokkal való foglalkozás a túlhajszolt földhözragadtság szolgája lett. PARMENIDÉSZ: Legalábbis sokan ezt képzelik. De hiszem, hogy a törvény nem hagyja magát. Lenne csak itt egy vödör és egy tégla, menten lehullna a lepel! THEAITÉTOSZ: ÉS ha sohasem lesz tetemrehívás? Ha kiderül, hogy a létért való küzdelemben ez öntörvényét semmibe vevő faj került felül, s e felülkerekedés éppenséggel logikus és szükségszerű? Ha kiderül, hogy fejlődésünk iránya s mércéje éppen nem az erkölcs, hanem a technika, amely feltartóztathatatlanul repít a végtelen töké-