Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - Szente Imre Kalevalája - Kalevala, Fordította Szente Imre

hasonlatos"; „Ez az álca már saját lényegünk."; „Őrizzük őket, hogy minket ők a hatalmukban tarthassanak."; „... álnokságunk maholnap azokéval vetekszik."; „Vagyis hát még itt vagyunk, de már nem igazán... Egy ideig még itt is leszünk, meg már nem is."; „... milyen könnyű elbánni velünk." íme, az alapvető élmények a magyarságról. S ezekhez szükségeltetik az olyan vérbeli elbeszélő, mint Szilágyi István. Annyira erős az íróban a cselekményszövés lendülete, hogy alakjait szinte állandóan mozgásban, tevékenységben tartja. Ha a főhős, Téntás deák jellemrajzát belső, néha tudat alatti motívumokkal gazdagítja, eljárása mesterkélten kiválik a regény megfigyelésekben s azokhoz igazodó nyelvi fordulatokban bővelkedő szőtteséből. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy a jellemek külső és belső motiváltsága mindeddig a Kő hull apadó kútba című regényében (1975) sikerült hitelesen és meggyőzően Szilágyi Istvánnak.) Fontos regényírói erénye még a szerzőnek az erős, logikus elemzőkészség és gondolatiság. A Hollóidő című regény első részében korhű képét kapjuk a költői erővel megjelenített filozofálásnak és a bölcsen vitatkozó disputálásnak. Szilágyi kitűnő logikai készsége a szerkesztésben is remekel; olyannyira, hogy a regény második részében, a „Csontkorsók"-ban már a virtuozitásig jut az életmozzanatok egybekomponálásában. Eléri célját az emberi élet egészére vonatkozóan: a jelképekre épülő értelmezést. S vélhetően azt a titkos célját is megvalósítja, hogy méltó társa legyen a „túlságosan is jól megcsinálás" terén a kortárs világirodalom olyan jelentős szerzőinek, mint Garda Márquez és Umberto Eco. A szerencsésen véghezvitt bravúrok mellett, mégis úgy látjuk, hogy Szilágyi István legmagasabb írói teljesítményét akkor éri el, amikor a közösségi lét eseményeit, krónikáját felfűzi a nyelv erős és színes fonalára. Bödőcs Pál Szenté Imre Kalevalája Kalevala, Fordította Szenté Imre (Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely, 2001.) A finn eposz már röviddel a Régi-Kalevala 1835-36-os megjelenését követően élénken foglalkoztatta a magyar tudományos és irodalmi közvéleményt. Az akkor még 32 énekből és 12078 sorból álló művet a magyarok közül elsőként Reguly Antal olvasta, aki 1841-ben egy levele tanúsága szerint azonnal beszámolt fordítási szándékáról, s tervéből néhány fordítástöredéket meg is valósított. Ez, az ún. Régi-Kalevala hozta meg a finn nemzeti eposz számára a világhírt - erről áradozott híressé vált berlini előadásában a bontakozó népköltészettudomány európai szaktekintélye Jacob Grimm is, aki ma már jobbára a mesemondó Grimm-testvérek egyikének képzetét kelti bennünk. Az „igazi", Lönnrot által 50 énekre kibővített Új-Kalevala, amit ma egyszerűen Kalevalának ismer a világ, 1849-ben nyerte el végső formáját, s vált a finn