Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.
Figyelő - Szente Imre Kalevalája - Kalevala, Fordította Szente Imre
nemzeti kultúra, sőt bizonyos fokig a lassan, de megállíthatatlanul az állami önállóság felé tartó finn társadalom sarokkövévé, s a finn nemzet szimbólumává. Hosszú lenne elsorolni, kik és hányan próbálták Reguly óta megismertetni legalább töredékeiben a finn eposz szépségeit a magyar olvasókkal, ezért itt talán elegendő megemlíteni, hogy az első teljes fordítása 1871-ben - tehát éppen százharminc esztendeje látott napvilágot Barna Ferdinánd jóvoltából. Barna Ferdinánd fordítását az idők során sokan leszólták, költőietlennek bélyegezték -hogy mennyire az, olykor még ma is viták tárgya - mindenesetre az úttörőknek járó érdem elvitathatatlan tőle. Egy biztos, Barna Kalevalája a tudományos vizsgálódásokra nagyobb hatással volt, mint a korabeli magyar irodalmi életre. A Kalevala Vikár Béla 1909-ben megjelent fordításával került be igazán az irodalmi köztudatba, s vált népszerűvé íróink-költőink körében is szinte egészen napjainkig. A költői tehetséggel és komoly tudósi kvalitással megáldott Vikár valóban páratlan remekléssel ajándékozta meg műfordítás-irodalmunkat. Híven adta vissza az eredeti versmértékét, nyelvi gazdagságát. Óriási feladatra vállalkozott, hiszen egy archaizmusokból, különböző nyelvjárásokból kialakított, Lönnrot teremtő keze nyomán egységesített, sosem volt finn nyelven írott eposzt kellett magyarul megszólaltatnia. A kalevalai versmérték ritmusát az ősi magyar nyolcassal gyakran összetévesztett nyolc szótagos trochaikus lejtésű sorok és a gazdag alliteráció adja, szerkezete pedig - már csupán az egykori előadásmódból adódóan is - a gondolatpárhuzamra épül, azaz az egyes sorokat ugyanazon gondolat más szavakkal történő megismétlése követi. Mivel a finn nyelvben is nagyjából azonos a szórend, a kalevalai verselésben sorvégi rímként legfeljebb ragrím állhat. Vikár e tekintetben nem ragaszkodott a kalevalai versformához, a 19. század végi klasszikus magyar versformát követve csengő-bongó sorvégi rímekkel fordította le az eposzt. A fordító már említett költői tehetsége mellet alighanem az utóbbi körülmény is szerepet játszhatott abban, hogy fordítását a magyar fordításirodalom egyik legkiemelkedőbb teljesítményeként tartják számon, még ma, több mint kilencven év elteltével is. Ujabb hat évtized múltán az erdélyi Nagy Kálmán veselkedett neki a hatalmas munkának, s adta ki az eredeti verselését hívebben követő, ennek következtében dísztelenebb, ám a köznyelvhez jobban közelítő, a mai olvasó számára könnyebben követhető Kalevalát 1972ben. Közben már készült Helsinkiben a Finnországban fotóművészként ismert Rácz István fordítása, ami 1976-ban látott első ízben napvilágot. Rácz István - saját elmondása szerint - a finn táj és a finn lélek felől közelített az eposzhoz s eredményesen: tolla nyomán újabb kitűnő Kalevala-fordítás született. O a hagyományos nyolc szótagos, azonos gondolatot variáló sorokat egy sorrá vonta össze, mert hite szerint így az eposz könnyebben olvasható, s hosszú soraival jobban idézi a klasszikus, hexameterben írt eposzok méltóságteljes hömpölygését is. Első látásra Szenté Imre fordítása is egy nyomdatechnikai fogással hívja fel magára a figyelmet. O abból indult ki, hogy a Kalevala népkönyv, vagy legalábbis azzá kellene válnia, ezért a prózai epika műfajainak, a mesének és a regénynek a tulajdonságait szándékozott kiemelni Kalevalájában, s ennek nyomdatechnikai eszközökkel is nyomatékot adott: az egész eposzt prózai szövegként tördelte, azt az illúziót keltve, mintha meséskönyvet olvasnánk. Ám ez valóban csupán illúzió, hiszen amint beleÍM
