Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - BÖDŐCS PÁL: Erdély nyelve megőrizte a magyar múltat (Szilágyi István: „Hollóidő")

Szilágyi István erdélyi íróban még tökéletes az ősi egység. A nyelv szelleme ugyanazon alapból származik, mint az etnikai szellem. A lélek és a felfedező, megőrző ész s az öröklött, színes ösztönvilág érzékenysége alkotja a szellemet; az etnikum és a nyelv szellemét. Éppen úgy, amint a népköltészetben sajátos észjárásként, lelki látásként és az ösztönök reagálás-rendszereként megmutatkozik. Nem utasít el a nyelv szelleme semmi emberi tartalmat - a nemi életet is a kedélyállapot szerint számos változatban nevezi meg - csak a negatív, romboló ösztönöket; de azokat is a legtalálóbban elítélő kifejezésekkel. Szilágyi István „Hollóidő" című regénye alapján ünnepeljük és - a jelenünkre döbbenve - egyben gyászoljuk is pávatollazatként színekben, színárnyalatokban gazdag, régi és mégis újként ható magyar nyelvünket. Régi, mert ősi örökségünk; újszerű, mert mindig lényegbevágó, pontos és kedélyünkkel színezett, életünk jó és rossz helyzeteiben hajlékonnyá edződött. Ilyenek voltunk - mutatja elénk Szilágyi regényének nyelvezete. Sajnos, le kellett írnunk anyanyelvünk erejével és szépségével kapcsolatosan az „utoljára" és a „gyászolunk" szavakat is. Magyar voltunkhoz méltó nyelvünknek nincs már folytatása az irodalomban sem. Vannak íróink, költőink a fiatalabb generációk tagjai között, akik tanulékonyán, változatos színeiben, költői szépségében kezelik a nyelvet műveikben, de a nyelv szelleméhez már csak hangulatok fűzik őket. S már ezek a nyelvi értékek is fogyóban vannak. Szilágyi István történelmi regényében még az élet természetességének, a kedélyvilág, az ösztönök s az emberi helyzetek elevenségének, a gondolatok frissességének, a külső és belső viszonylatoknak kifejezője a régi fényében, találékonyságában és gyönyörködtető formájában megmutatkozó magyar nyelv. Talán utoljára, és sejtetve a gyászt. Mert a történelmi regény valójában erről szól. Mottóként eléje illene Ady Endre verssora: „Úgy romiunk, mint az esős nyári körte." Szilágyi István regénye cselekményét a török hódoltság korába helyezi, amikor generációk sorára először terjed ki Magyarország jó egyharmadán az idegen hatalomnak való alávettetés. Az idegen hatalmat a magasabb kultúrával rendelkező magyarokhoz viszonyítva, mindig a „barbár" kifejezéssel jelzi az író. S annak ellenére is, hogy a magyarságban él még az ősi egységre törekvés, a barbár hódítók fölébük tudnak kerekedni, csellel és erőszakkal egyaránt; és a magyar egyre ingatagabb lesz; s ha alkalmat talál a harcra, azt is csak egy másik hódító hatalom (a német) szövetségeseként teheti. Szilágyi a magyarság romlását még külső hatalmak következményeként ábrázolja, de többször utal a nemzetet egyedeiben és közösségében is kikezdő belső bajokra. Idézzünk az utóbbiakra vonatkozóan néhány elevenbe vágó sort a regényből. Véleményünk szerint: ezeket a tapasztalatait helyezte el az író történelmi regénye foglalatában: „... ha ez sokáig így tart, erkölcsünk, gondolkodásunk a barbárokéhoz lesz B.8