Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - BÖDŐCS PÁL: Erdély nyelve megőrizte a magyar múltat (Szilágyi István: „Hollóidő")

Végül is azt kell megérnünk, hogy a politikusok többet foglalkoznak nyilvános fellépéseik során történelmünkkel, mint az írók. Az irodalmi élet azért szárnyukra bocsát történelmi regényeket is, de azok jobbára megkerülik inkább a magyar sorskérdéseket, és szellemi különcködésekre használják fel, forgatják ki, azaz meghamisítják a századok szűrőjén fennmaradt egykori valóságot. A mai Magyarországon termett történelmi regények általában nem is magyar tárgyúak; s ha azok, akkor sem létezésünk állandó és sorsdöntő kérdéseiről szólnak; sokkal inkább a napjainkban divatját járó elvont filozofálást vagy a múlt kulisszái közé helyezett pszichológiai spekulációkat és a rossz meseként kiagyalt rémtörténeteket állítják középpontba. A másik döntő fontosságú kérdéskör a magyar nyelv használatával kapcsolatos észrevételeket fogja össze. Ujabb történelmi regényeink nyelvi megformáltsága - tisztelet a ritka kivételnek éppen a magyar nyelvi sajátosságokat nélkülözi, és valami olyan valószerűtlen művi nyelvet használ, amely vagy tüntető puritánságával akarná magára vonni a figyelmet, vagy elburjánzó díszítettségével. Ha hiteles költői fedezet állna mögöttük, még elfogadnánk a szenvtelenül szűkszavú vagy a merész fantáziával kiesztergályozott kifejezésmódot, mint egyéni stílust, de a költői többletjelentés s vele együtt a tényleges valóságtartalom hiányzik a történelmi tárgyú munkákból. Cselekményük, gondolatiságuk erőltetett célratörése egyoldalúvá és érdektelenné teszi mondandójukat. A mindennapi beszéd szintjén az utóbbi negyedszázad alatt végzetesen megkárosodott a magyar nyelv. Azért hatott ránk váratlan megdöbbenéssel Szilágyi István „Holló idő" című történelmi regénye, mert - ritka kivételként, s talán utoljára - a magyar nyelv régi erejével és kifejezésbeli gazdagságával lepett meg bennünket. Olyan mély volt ez a hatás, hogy a regény értékelését is nyelvi megformáltságának mint legfőbb értékének vizsgálatával kezdjük. Nem mintha örömünk kiemelt megkülönböztetésre sarkallna, de a regény nyelvi hatósugara annak minden fontos elemét magába zárja. Szilágyi István azon csekély számú magyar írók közé tartozik, akikben teljes múltbeli változatosságával ültetődött el s nyílott ki még teljesebben, költői többlettel gyarapodva anyanyelvünk. A nyelv és a szellem tökéletes egysége valósul meg benne, olyan korszakban, amikor a magyar emberre és anyanyelvére éppen a két oldal szétszakadása és eltávolodása válik jellemzővé, az etnikumi és az emberi leépülés előjeleként. Erdély ismét bizonyította, hogy - az anyaországban már csak halódó - magyar mivoltunk iskolapéldája, és még afféle múzeum voltában is minden más magyar megmutatkozásnál elevenebb és egészségesebb. Itt, bent az országban a kevesek kérkedő, nyelvtani precizitással beszélt vagy írott nyelve ugyanazt igazolta, mint a tömegek s különösen a fiatalok elsatnyult, elrútított, bemocskolt, foszlányokra tépett magyar nyelvhasználata. Itt már kiűzetett a sajátos magyar szellem a nyelvből, az emberből.