Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „A méltóság abban érhető tetten..." (Tüskés Tibor: Az Edenalapító -írások Németh Lászlóról)

dott benne, mégis mindig a remény győzött. („Mint a kövek közt fényre növő fű, mindig azt nézem, hol mutatkozik rés, amelyen az életösztön, a remény utat talál" jellemezte önmagát.) Az életmű teljes megismerése-értelmezése-értékelése szempontjából ezért tartja fontosnak, sőt nélkülözhetetlennek a Németh László élete levelekben című kétkötetes kiadványt (I. k. 1914-48; II. k. 1949-75), amelyeket úgy forgathatunk, mint egy „virtuális önéletrajzi regényt", emberi sorslenyomatot - a szélesebb közönség számára is érthető, követhető, olvasmányos történetet. Ugyanakkor a szűkebb szakma a műhelytitkokról, az alkotói problémákról, a művek keletkezéséről is értesülhet belőle (mint pl. a Tanú, a Válasz születése, a népi mozgalmon belüli viták, a szárszói találkozó stb.); s különösképpen sok segítséget kínál a legvitatottabb Németh-i fogalmak (mélymagyarság, kisebbségben, tejtestvérek, minőségszocializmus stb.) tisztázásához. E kötetekből, valamint a Németh László élete képekben című kiadványból fény derül az író szellemi vonzalmaira, baráti s rokonszenvkapcsolataira is. Megnyugtató, hogy - bár életében sok és méltatlan támadást kellett elviselnie - a 60-as és 70-es években már örömmel tapasztalhatta, mint sorakozik fel mögötte egy frissen induló irodalomtörténész-nemzedék, „akiknek tanulmányai vigaszt és gyógyírt adnak soha be nem gyógyuló sebeire, amelyeket az 1945 utáni irodalompolitika ejtett rajta. Elete végén már egyfajta köz- és elismertségben volt része; a Szépirodalmi és a Magvető Kiadó közösen elindította - bár némileg cenzúrázva még ekkor is! - életmű-sorozatát; gondolatai, tanításai lassan beszivárogtak az oktatásba is. A kötet záró részében a szerző értékes és érdekes dokumentumokat tesz közzé Németh László, valamint Pécs, a Sorsunk és szerkesztője, Várkonyi Nándor kapcsolatáról, saját személyes élményeiről, az íróval való találkozásairól. Németh László már a Sorsunk indulásakor (1941) levélkapcsolatot alakít ki a pécsi irodalmárok körével, több írása is megjelenik az új folyóiratban, sőt, 1941 őszén a Janus Pannonius Társaság is tagjai közé választja, s annak október 18-i felolvasóestjén, (ahol Széchenyi és a magyarság című tanulmányát mutatja be), Várkonyi Nándorral is találkozik. Az 1945 utáni viharos és veszedelmes esztendőkben, amikor össztűz zúdul rá, már-már Pécsett vállal könyvtárosi állást Várkonyi kérésére és közvetítésével; körülményei azonban végül úgy alakulnak, hogy Hódmezővásárhelyt telepszik meg. A vásárhelyi évek történetét Grezsa Ferenc monográfiájából már alaposan ismerjük; a Pécsre vonatkozó érdekes dokumentumokkal most találkozunk első ízben. A dicstelen „fordulat évében" (1948-ban) aztán megszűnik a vásárhelyi menedék, s a Sorsunkkal is felszámolják, Németh - és irodalmunk legjava - fórum nélkül marad. Irodalomtörténetünk eme homályos éveiről is sok publikáció megjelent már az utóbbi évtizedben; forrásértékű viszont mindaz, amit Tüskés Tibor a hatvanas évekbeli Németh Lászlóról elmond nekünk. Mikor Némethék 1964 tavaszán a Mecsekalji szakszervezeti üdülőben töltenek néhány hetet, a Jelenkor főszerkesztője - Tüskés - közvetítésével az író újfent találkozik Várkonyi Nándorral, akivel a kialakult viszonyokat illetően most is egyetértenek. „A körülöttük levő világra mindketten mint egy új Atlantiszra - mint egy elsüllyedő, pusztulásra ítélt világra tekintettek", amelynek része az egész „hivatalos" magyar irodalom is (nyom nélkül fog eltűnni azzal a világgal együtt, amelyben született). A Tüskés-házaspárral való szorosabb kapcsolat is ekkortól datálható. E barátság emlékét őrzik a közös fényképek és azok a dedikációk, amelyekkel az író az életmű