Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

- Nem, még nincs itthon. Úgy volt, hogy most néz be a szabóhoz. Aztán majd a barátnőjéhez. Talán még a fogorvoshoz is. - Ertem. Igen sokat mászkál. Nemcsak most, minden este. Minden este szabó, minden este fogorvos. A barátnőiről nem is beszélve. - Uram, ne beszélj így! Mit csináljon a szerencsétlen. Reggeltől estig az írógép mellett! Annyit veri, hogy már belezavarodik. - Ki mondta neki, hogy gépírónak menjen? Hagyjuk! Hol van Yilmaz? - Holnap meccsük lesz. Hívták a klubból. Nazime asszony nem tudta kipuhatolni, mi játszódik le a férjében. Föladta a dolgot. Szó nélkül indult, lement a konyhába. Vacsorafőzéshez látott. Jócskán megöregedett a férje; néhány furcsa megnyilvánulása talán a korából fakad. Egyfelől a meleg, másfelől a fáradság most is megzavarta az eszét. Bemegy a szobába, magára zárja az ajtót, aztán ugyan dörömbölhetnek, percekig sem nyitja ki. Mikor végre kinyitja, nem szól semmit; két perc múlva pedig - mintha mi sem történt volna, mintha nem is ő viselkedett volna olyan érthetetlenül - közömbös arccal Nurtent és Yilmazt kérdezi. Amikor a felesége magára hagyta, Refik Bey megint a múltba merült. Az eltűnt idő már teljes súlyával zúdult rá, mint a szökőár a partra. Valóságos természeti jelenség: Olyan hatalmas, olyan részvétlen. A szántót, az utcát, a házat, a negyedet, a várost a szökőár dönti, viszi, sodorja; a pihenésre szoruló öregember nyugalmát pedig az emlékezés, a múlt ragadja magával. Alulról, a konyha kertre nyíló ablakából égett olaj szaga terjengett; behallatszott, ahogy a serpenyőben sistereg a padlizsán. A tengerre boruló ég mindinkább elveszítette ragyogó kékjét: valami barna tónus ült rá. A többnyire deszkaházakból álló, kanyargós sikátoroktól átszelt városnegyed lassan homályba borult. A távolban itt-ott már kigyúltak a fények. Öt perc múlva érezhetően fokozódott a sötétség, újabb öt perc múlva egészen összesűrűsödött. Szemközt ugyan még látszott a nap, de utolsó sugarain győzött már az este. Asszonyok és férfiak fáradtan, izzadtan térnek meg a munkából; az ismerős arcok lassan húzódnak el Refik Bey ablaka előtt. Közben fölpillantanak öreg földijükre, jó estét mondanak, vagy legalább mosollyal üdvözlik. Refik Bey azonban sem a pillantásukat, sem a vonulásukat nem látja. Különböző arcok: főnökeinek, kollégáinak, kávéházi barátainak, rokonainak, személyesen ugyan nem ismert, de az újságokból már-már ismerősnek számító közéleti embereknek, gyakorta látott villamos- és autóbuszkalauzoknak az arca tűnt föl előtte: időnként zavarosan, összemosódva, aztán pedig külön-külön, éles kontúrokkal. Most hirtelen homályba vesztek az arcok, helyüket egy régi - ki tudja, hány év előtti - júliusi kirándulás foglalta el. Vasárnap volt: gyerekkel, cókmókkal a Kücüksuhoz igyekeztek. A Galatahídnál szálltak föl a zsúfolásig telt Boszporusz-járatra: a kezükben csomag, a csomagban fasírozott, olajbogyó, töltött hús, rétes. Ülőhely nem lévén, megálltak a hajó oldalában. Amikor a Kücüksuhoz érkeztek, az utasok nagyobb része áradatként hagyta el a fedélzetet Ők azonban megfontoltan, lassan lépegettek a Göksu-patak irányába: beszélgettek, nézelődtek. A gyerekek ott futkostak, játszadoztak előttük. Mielőtt a patakhoz értek volna, a rét egyik csücskében szétterítették szőnyegeiket. Előkeresték kosarukból a gázfőzőt, kávét főztek, cigarettáztak, élvezték a nyugalmat. Nurten ti-