Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

zennegyedik évében volt akkor, Yilmaz pedig a nyolcadikban. Bejárták a környéket, színes követ gyűjtöttek a patakból. Fél tizenkettő felé már megéheztek. Fölnyílt a csomag, előkerült a fasírozott, a töltött hús, a rétes. Evés után újra kávé. Aztán a szétterített szőnyegen - feje alatt a zakó - ebéd utáni alvás. O, az az alvási Nagyon nyugtalanul bóbiskolt, de életének egyik felejthetetlen ál­mát ott Kücüksuban látta. Pedig milyen zavaros, sőt szégyentelen álom volt. Bár mel­lette van Nazime, kissé messzebb Nurten és Yilmaz jön-megy, játszadozik, bár most érezhetné magát leginkább családapának, ahogy valamennyien együtt vannak a rét nyugalmában, mégis az iroda szemközti asztalánál ülő Handan jelenik meg előtte. Ráadásul hogyan? Még most is elszégyelli magát, amikor eszébe jut. Mintha nem is lett volna ott a családja; mintha csupán vele jött volna és együtt csónakáznának a Göksu vizén. Nem volt sem rétes, sem fasírozott. Sötét hajával, páratlan termetével Handan volt mellette s hogy odabújt hozzá! Vajon miket susogott? Valóban szép lány volt, nagyon szép. Nem véletlen, hogy a kollégái bombázó Handannak mondták. Amikor fölébredt, odavolt a jókedve. Sem Nazime délutáni kávéja, sem Nurten isko­lában tanult dalocskái, sem Yilmaz törleszkedése, puszija, semmi sem csillapította le belső nyugtalanságát. Úgy érezte, szégyen, amit a feleségével, a gyerekeivel művel. A világon mindent megtesznek, hogy az apjukat elégedettnek, boldognak lássák, ő még­is ilyen disznóságokat álmodik. Éppen csak köszönőviszonyban van azzal a nővel; né­ha hetekig sem váltanak szót, hiszen igen ritkán akad megbeszélnivalójuk. Handan most mégis a Kücüksuig követi, s bár a felesége ott ül mellette, behatol az álmába, egé­szen megbolondítja.. Még hogy vele csónakázik a Göksu vizén - micsoda képtelenség! Csakhogy a sátán, aki annakidején a karjánál fogva hurcolta Bahkpazariba, megint közbelépett, s egészen más gondolatokat csempészett az agyába. A kirándulás után napokig töprengett: miért voltam olyan ideges, amikor fölébredtem? Sajnáltam a csa­ládomat, rossz volt a lelkiismeretem, vagy egyszerűen dühített, hogy túl hamar kel­lett megválnom Handantól? Netalán az bosszantott, hogy a Göksu vizén töltött bol­dog percek nem válnak valósággá? Nazime asszony megint bejött, vacsorázni hívta a férjét. Refik Bey mintha álom­ból ébredt volna. Kinézett az ablakon. A távolban csillogó fények, de a szoba teljes sötétségben volt. Mégis azt gondolta, hogy csupán alkonyodik: valahogy nem fogta föl, hogy előrehaladt már az este. - Megjöttek a gyerekek? - kérdezte a feleségét. - Már régen megjöttek, ott ülnek az asztalnál. Csak Rád várnak - válaszolta Naz­ime asszony. - Hány óra van, az Isten szerelmére? - Mindjárt kilenc. Megkéstünk. - Egyáltalán nincs étvágyam, Nazime. - Aggódom Miattad. Mi van Veled? Érzem, hogy elhallgatsz valamit. - Semmi bajom sincsen - válaszolta Refik Bey. Fölkelt. Nazime asszonnyal együtt lement. Nurten és Yilmaz ott ült az asztalnál. Sőt, már evéshez láttak. Refik Bey úgy gondolta, hogy valamelyiktől kérdeznie kell valamit. ÍM

Next

/
Oldalképek
Tartalom