Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

környéket, az egész városnegyedet, sőt az egész várost elárasztotta Akkor a sátán azt mondta: gyere! Balikpazariba. A pajzshalak éppen most jöttek Beykozból. Úgy emlékszik, mintha csak most történt volna: három pohárral, mindössze három pohárral ivott. Becsípve száguldott a jól ismert utcákon hazafelé, s közben ezer dolog jutott eszébe. Az utca egész zsivaját, a felhők nedveit, a virágok illatát, a fák gyümölcsét, sőt az összes virágot, fát, mindenestül hazavitte volna. Hogy betaszította lábával a kertkaput! A kapu nagy lendülettel a falnak vágódott, ő pedig kettesével, hármasával szedte a lépcsőt fölfelé. Nazime furcsa képet vágott, de mit számít: az egész világ az övé volt. Múltak az évek. Nurten elsőosztályos, Yilmaz pedig jár. Aztán megint múltak az évek, Yilmaz is megkezdte az iskolát. Ha most bárkitől megkérdezné, hogy az első évben - nyolc hónap alatt - hány ceruzát tett tönkre, senki se gondolná: pontosan ötvenöt darabot. Refik Bey a váratlan dörömbölésre tért magához: annyira verték az ajtót, hogy majdnem beszakadt. Fölpattant a helyéről; vadul dobogott a szíve. Ment, ajtót nyitott. Nazime asszony arca halálsápadt, kezében a kávéscsésze, meg sem tud szólalni, csak áll. Végre mégis megszólal: Mit csinálsz, az Isten szerelmére? Majdnem holtra rémítettél. Már öt perce dörömbölök az ajtón. Miért nem nyitottad ki? - Refik Bey csak hallgat. A füle zúg, mintha kávét darálnának mellette. Nazime asszony riadalma néhány perc múlva kissé elült, szíve dobogása meglassúdott. Módszeresebben kezdett faggatózni:- Miért kulcsoltad be az ajtót? - Mivel választ most sem kapott, újra kérdezett:- Mond csak, Lelkem, miért kulcsoltad be az ajtót? Agyonijesztesz. - De Refik Bey nem tudta megmondani, hogy miért zárkózott be. Hiszen mit mondhatott volna? - Újra akartam élni a múltamat. Egyszer - hiszen Te is tudod - azon a tavaszi estén, amikor pityókásan értem haza... Nem, ha ilyeneket mond, azzal semmit sem magyaráz meg. A felesége még elképedtebben bámulna az arcába, még kevésbé értené, s valószínű, hogy kezdődő szenilitására gyanakodna. Talán még rosszabb dolgok is jutnának eszébe: azt gondolná, hogy a férje valami szörnyű dolgot tervez. Jaj, sóhajtott magában Refik Bey, valójában sajátmagunkat sem értjük. Hogyan önthetnénk ki a szívünket másoknak, akár olyanoknak, akik legközelebb állnak hozzánk? Ki látott már olyat, hogy egy ember pontosan elmondaná a társának, mi játszódik le a bensejében?- Elvette Nazime asszony kezéből a kávét, visszatért a karosszékbe. A felesége is bejött és átellenben leült. Már nem kérdezte, hogy miért zárta be az ajtót; szótlanul nézett az arcába, mintha csak így akarná megérteni az ura furcsa viselkedését. Hiába: ha elmondaná neki, akkor sem értené meg; az arcáról pedig ugyan mit olvashat le? Refik Bey kortyolt egyet a kávéból: kissé mintha magához tért volna. Talán most már nem menyasszonyként látta a feleségét, nem áradtak az orrába régi tavaszillatok, nem éledt föl szívében a kikelet, a viruló fák boldog izgalma. Nyelt még egy-két kortyot, szívdobogása lassan lecsillapult. Sőt, még cigarettára is gyújtott. Jócskán leszívta a füstöt, aztán megszólalt: - Nazime! Hazajött már Nurten? _